Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 2. szám - Az új magyar krónikás. (Tóth Gyula)

tem eddig ebben a faluban, ahogy egy tanerőként alkalmazott száraz kóróhoz illik. Nem is éltem. Tengődtem?” Ö mondja el — immár viszszatérően — Czakó vádjait és jobbító szándékú javaslatait a magyar oktatásügyiről, padagógiai közérzetről. (Mennyire pontosan látja Czakó a bajok gyökereit!)

Földalatti Gaál, a régi kommunista életútja bepillantás a legújabbkori magyar történelembe, ö, aki másodszor 1949-ben vonult illegalitásba, az ügyért mindig azonos elvekkel kiálló, meghurcólt-megbántatt, elvhű harcosok képviselője. Vele szemben áll a „politikát csináló” Éjszaky, a hatalomért lihegve, ám kitartóan cseleket szövő afcarnok, akinek nem tud olyan sáros lenni a keze, hogy mosolyogva nem, nyújtaná oda — ha keli — bárkinek. Földalatti Gaálnak, halála után, megadatik a végtisztesség, a poszthumuszmegbecsülés. A temetés körül, természetesen Éjszaky vezényletével, nagy a felfordulás a mélységes tiszteletet, s fájdalmat bizonyítandó. Vagy inkább csak azért, mert egyeseknek előnyükre válik, ha a sírnál szónokolhatnak, szerepelhetnek.

No és hol csinálják a kultúrát? A krónikából egyértelműen kiderül, hogy — az igazit — nem a kultúrházakban különféle előadásokkal. „A kultúra beszélgetésekkel kezdődik. Amikor a népek mernek beszélgetni egymással, saját magukról, el merik mesélni az életüket.” — vallja a kocsimáros mély meggyőződéssel.

Sok mindenről esik még szó a várkonyiak között: hevesen politizálnak; túl merevnek tartják ünnepeinket, a formának tapsolnak az emberek, de a tartalmat nem érzik át; beszélnek hamis szerelemről és igaz szeretésről, az álszentekről, akik paráznaságot pfujolnak a boldog szeretőkre. A szereplők pöröllnek, indulataik űzik-lökik őket élőre. A krónikás fáradhatatlan minuciozitással, szenvedéllyel követi őket, s eközben, a legjobb realista hagyományok nyomán, kirajzolódik a regény társadalomkritikai vonása.

De ki a főhős? Laci? Az író? Földalatti Gaál? Vannak főbb alakok, akikre iá regény eszmeisége épül, de

tulajdonképpen Czakónál mindenki egyformán számít — ki-ki a saját sorsának főhőse. És Czaikó számára a mindenki-saját-sorsa kegyetlenül fontos. Mélyen tiszteli az embert. De nem pátyolgatja. Tudja, „a sors nem azért van, hogy kegyeket osztogasson.” És mégsem sajnálkozik emberein. Mindenkiént felelősséget érezve csipkedi őket, simogatása kemény, szava olykor gunyoros; szerinte az ember ne okvetlenül azért szívja meg a körtepálinkát, hogy búját temesse, hanem, hogy erőt nyerjen, és ne várja petyhüdten a sors ritka kegyeit — maga menjen a dolgok elébe és rendezze el őket.

A Krónikás-író mindenkivel foglalkozni akar. Jól szolgálja ezt a törekvést a szimultanizmus, mely az időbeni sűrítés mellett (és éppen általa) a különféle emberek nagyon is eltérő, sistergő vitájának összehasonlítását is segíti. Mozgalmas, dinamikus a regény, a jelenetváltások szinte észrevétlenül történnek. A történet helyének fiktív jellegéről már volt szó. Czakó hasonlóan bánik az idővel is. Noha jól tudjuk, hogy mindaz, amit elmond itt és most történik, időszerkesztése azonban a regényt időtlenné, s ezáltal bármikor aktualizálhatóvá teszi.

A hiteles krónikát meseszerűség szövi át; Petőfi Szélestenyerű Fejenagyjára, Szemérmetes Brzsókjára meg a többi kedves-bumfordi figurára emlékeztetnek a beszélő nevek tulajdonosai: Földalatti Gaál, Fatökű Gaál, Borissza Gaál, Sörös Gaál, Tolvaj Gaál, Látó Rákhel és társaik; a történet fordulatos, cselekményes, hihetetlen dolgok is előfordulnak; álmok, látomások keverednek a valós képek közé. A képek áttűnése, „csúsztatása” a képi rendszert megteremteni tudó művész eszköze. Vak Gaál vaksága is irreális meseszerű: főnökei manipulációi belső késztetést motiválnak nála a nem-látásra; a kvázi-realitás talaján mintegy ilélkiérzelmi vakság jön létre, melyet a művészi ábrázolás a hihetőség szférájába emel. A krónika megszemélyesített madarai, a varjak és a bagoly, a szerző hű segítőtársa: éberen követik az emberi akciókat. A varjúcsapatok a földi aktualitásokhoz mi