Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 2. szám - Az új magyar krónikás. (Tóth Gyula)

problémákról, maradi közfelfogásról. A riportokból átsüt a megélt tapasztalatok személyes töltésű, pártos szenvedélye. Későbbi regényei — a problémaérzékenységet megőrizve szép írói fejlődést hoznak (Megváltó, Csata minden áldott nap). Majd az aktualitás jegyében, megszületik az Iskolavár című regénye. Jóllehet ekkor már négy éve annak, hogy megjelent a változtatásokat előíró oktatáspolitikai párthatározat, mégis mintha darázsfészekbe nyúlt volna az író; pedagógiai életünk hibáinak okait kutatva rámutat, hogy elsősorban a nevelőtestületekben uralkodó szemléleten, s jó néhány pedagógus magatartásán kellene változtatni.

Az 1978-ban megjelent Várkonyi krónika című regénye mindemképpen eddigi legjelentősebb alkotása, feltehetően írói pályájának is emlékezetes állomása. A továbbiakban' e regényről esik szó bővebben.

Laci megérkezik Várkony ba. Hol van ez a Várkony? Vannak ugyan konkrét utalások: Sió, Hogy ész, Bonyhád, de a könyvben illusztrált, az égtájak felcserélésével visszájára fordított helyszínrajz jelzi, hogy Várkony egy falu valahol Magyarországon. A helyszín fiktív jellegével is tudatja az író, hogy nem valóban megtörtént eseményeket mond el, hanem ahogy Arisztotelész megfogalmazta: „olyanokat, 'amelyek megtörténhetnek, és lehetségesek a valószínűség vagy a szükségszerűség alapján.” A faluban többnyire Gaálok és Gutiife laknak. Laci Gutisgaál, mivel származása korántsem egyértelmű. Mikor nehéz sorsú .anyját, Évát megleli, kiderül, hogy mégy atyajelölt is számításba jön. A kizárólagos apaság Földalatti Gaálra, az öreg maquisardra bizonyosodik. Gyermek és szülők boldog egymásra találása helyett sűrű bonyodalmak támadnak; Lacit elsodorják az események, aki nem azért keresi szüleit, hogy gyermek legyen — a helyét keresi az életben.

A krónika másik vezérfonala a faluba érkező író és kritikus bolyongásait követi. Amíg Le Sage sánta ördöge leemeld á háztetőket és úgy pillant be az emberek életébe, addig

Czakó főhős-eszközeit küldi az emberekhez. Lacii az egyik irányba, az író a kritikussal a másik irányba indul. Ügyesen irányított és hihető téblábolásuk során mindenkivel kapcsolatba kerülnek. Az író és a kritikus egymás mellé szerkesztése, kettejük vitája a tapasztalatok, átélések kettős (és ellentétes) kontrollját eredményezi. Az olvasó velük együtt járja be a falut; néhol gyakrabban megfordulnak, hosszabban elidőznek. Ilyen gócpontok: a templom (még mindig), a kocsma (mint mindig), ta kutúfház (csak ritkán — de akkor is miinek?) A szerző bájosan komikus, groteszk tónusban írja le a várkomyiak érdekviszonyait, eszmei arculatát. Az objektív élet egy darabját örökíti meg a krónika. Alakjai a társadalmi hierarchia élő, jellegzetes képviselői, akiknek eszmefuttatásai filozófiáról, morálról, kultúráról, politikáról, etológiáról, szerelemről, egy esszégyűjteményt is kitesznek.

Laci, az egykori intézeti fiú, a fiatalok perspektívájáról elmélkedik. A szülőktől a gyermekek iránti felelősségérzetet kéri számon: „Minden egészséges ember képes gyereket csinálni. De attól, hogy egészséges, még senki se számít szülőnek.’’ A lel'kiismeretfurdalást érző felnőttek életfilozófiája óva intve hull Lacira: az ember jövőjét jelenévéi alakítja; iá múltat hibáztatjuk, pedig azt is mi építettük, s a jóvátételre egyre kevesebb időnk marad. Hasonlít ez a filozófia Bálzacéhoz: a szamárbőr egyenes arányban fogy az életben megvalósult remény-lehetőségekkel.

Az önvizsgálatot tartó írónak, aki végleg le akar telepedni a faluban, (mert „itt még van élet”), szerepének elhagyása sem hoz önfeledt újat; beszól az Én ügyelője, s kíméletlenül lepergeti a valót, ami elől nincs kitérés. A bravúros 36. fejezetben őszinte, indulatos jelentéseket kapunk az irodalmi értékekről, arról, hogy mi és kik adják meg az íróság rangját.

Klárika, a tanítónő sorsa is bizonyítja, hogy ki-ki saját szerepének eljátszására vám kényszerítve hagyományokkal terhelt, mechanikusan élő szociális csoportjában: „Ügy él68