Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 1. szám - Romsics Ignác: Nemzeti és társadalmi kérdés az 1918—1919-es forradalmakban
ség önrendelkezési jogát elismerte, s célja az volt, hogy a magyarországi nemzetiségek — belátásuk szerint — vagy alkossanak önálló tanácsköztársaságokat vagy csatlakozzanak a Magyar Tanácsköztársasághoz, amelynek hivatalos neve — éppen ezért — Magyarországi Szövetséges Tanácsköztársaság volt. Magyarország és a többi közép-európai kis állam részét képezte volna az európai tanácsköztársaságok szövetséges föderációjának, amelynek megteremtését a világforradalom továbbterjedésétől és gyors európai méretű győzelmétől várták. A történelmi határok védelméről való lemondás és a nemzetiségek önrendelkezési jogának elismerése számtalan dokumentummal igazolható. Hadd hivatkozzunk csak a legfontosabbra, a Tanácsköztársaság alkotmányára, amelynek 88. §-a a következőket mondotta ki: „A Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság nem állja útját annak, hogy a fölszabaduló területeknek népességük és gazdasági erejük folytán erre képes nemzetei a Tánácsköztársasággal szövetséges külön tanácsköztársaságot alkossanak!’. A Tanácsköztársaság vezetői gyakorlati munkájukban is példáit adták nacionalizmustól mentes internacionalista politikájuknak; annak, hogy komolyan veszik az önrendelkezés elvét. Amikor a magyar csapatok júniusban felszabadították Szlovákia egy részét, szóba sem került a volt magyar területek Csehországtól való elszakítása, s Magyarországhoz csatolása. A június 16-án kikiáltott Szlovák Tanácsköztársaságot mind a szlovák, mind a magyar vezetők a rövid időn belül megalakulandónak hitt Csehszlovák Szocialista Köztársaság részének tekintették. „Minket a cseh proletariátussal az elvtársi és testvéri szolidaritás érzése kapcsol össze, és szétszakíthatatlan állami szövetségben kívánunk élni vele” — hangoztatta a csehszlovák kormányhoz intézett üzenetében a Szlovák Kormányzótanács. A szlovák kommunisták Budapesten megjelenő lapjának a világforradalom perspektíváját szem előtt tartó üzenete mögött hasonló szándék figyelhető meg. „Minden városban válasszatok munkás-, katona- és paraszttanácsokat, mert a Csehszlovák T ánácsköztár saság nem álom többé” — írta a Cervené Noviny. A Vörös Hadsereg ellenőrzése alatt álló területeken élő nemzetiségek helyzetét a föderációs elképzeléseknek megfelelő autonómiák kialakításával rendezte a Tanácsköztársaság. Nyelvi és művelődési ügyeik rendezésére minden — legyen az bármily kicsiny — népcsoport országos tanácsot szervezhetett. A Tanácsköztársaság alkotmánya — ezen túlmenően — kimondta, hogy „mindenki szabadon használhatja anyanyelvét és minden hatóság köteles a Magyarországon használatos nyelvek bármelyikén kiállított hozzátartozó beadványt elfogadni, s mindenkit saját anyanyelvén meghallgatni és vele tárgyalni.” A nagyobb összefüggő területeken élő nem magyar népcsoportok pedig — ismét az alkotmányt idézve — önálló „nemzeti területeket” alkothattak. Miután a Magyarországi Tanácsköztársaságtól nem kívántak elszakadni, ilyen területi, politikai és nemzeti autonómiát kértek és kaptak a kárpátukránok és a nyugat-magyarországi németek. Az a két nemzetiség, amellyel a polgári demokratikus kormánynak is sikerült megegyezni. A Forradalmi Kormányzótanács — ezenkívül — hasonló autonómiát szánt a kis területen élő és jelentéktelen számú vend (szlovén) népcsoportnak is. Ha a Tanácsköztársaság nemzeti politikájában valami hibáztatható, az nem a nacionalizmus vagy a sovinizmus, hanem a forradalom osztályharcos és nemzetközi jellegének a túlhangsúlyozása, s nemzeti és hazafias oldalának tagadása vagy 14
