Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 2. szám - Halász Péter: Moldovának sűrű vize
Az anya: Ott a Bácskában nem éltünk rosszul, jó fődek voltak, de nem szerettük. Idegenyek voltunk. Emlékszem egyszer a kukoricaföld szélén a vadrepcét nekifújta a szél, és én két-három napig lepedővel hordtam haza, avval fűtöttem a kemencét. Mert nem volt sem fa, sem szalma . . . semmi nem volt. Hát csak menegettem a dűlőúton, szedtem a vedrepcét, s sírtam. Azt gondoltam: ha most meglátna az anyám, hogy attól a sok fától eljöttünk, s itt szedem a vadrepcét, hogy kenyeret tudjak sütni . . . talán meg es szakadt volna a szüve. Ezt gondoltam, s csorogtak a könnyek le az arcomon. A leányuk: Aztán kaptunk az államtól pénzt, segélyt, ruhát. Meg földet: nyolc holdat, s egy lovat. Annyi pénzt kaptunk, hogy vehettünk egy tehenet, meg tíz juhot. S ha hiszi, ha nem, mi azokat a birkákat annyira fölszaporítottuk, hogy mikor két év múlva ismét menekülnünk kellett, harmincnyolc darabot hagytunk ott. De nemcsak azt, hanem hízót, tyúkokat.. . Tehenet kettőt elhoztunk, de egyet abból is ott kellett hagynunk. S mindent! A gyapjút, ahogy lenyírtuk, s föl volt rakva a padlásra. A krumplit a pincében. A szénát. . . mennyit szenvedtünk érte ott a réten: apám térdig vízben kaszálta. Ott kellett hagyni mindent. Két esztendeig laktunk ott. Jó fölgyeink voltak, anyám szőtt, mi fontunk, s úgy éldegéltünk. Bizony. Az anya: Bizony, megint mindent ott kellett hagyni. Az egész termést, kukoricát, krumplit. . . hatvan darab tyúkot, birkákat, süldőt. Az emberem kihajtotta üköt egy tanyához, hogy ne maradjanak magukra, s otthatta. Az volt a baj, hogy a menekülést nem es mondták meg igazán. Aztán úgy szöktünk meg onnat es. Volt ott egy ember, Bíró Péter ... lehet nem ismeri, de nekünk rokonyunk volt. Egy este béjön, s na — aszondja —, jőnek vagy nem? Nem mondom, hogy jőjenek, de én menek. Hát akik ott maradtak.. . nem es lett volna jó, azokat táborba vitték, meg minden. De mink Bíró Pétervel . . . Jőnek, vagy nem? — Menünk! Még a szomszédok sem tudták! Egyiknek adtam ezt, a másiknak azt. . . mondtuk nekik, hogy tanyára megyünk lakni, s keressük a helyet. Dehogy mentünk mi tanyára . . . , mentünk el. A leányuk: Mi egy kicsit előbb jöttünk el, mint a többiek, mert apám mindig fél a ki-tuggyá-tól, hogy ki tuggya mi lesz? Két családdal megbeszélték, s elindultunk. A többieket, akik ottmaradtak, azokat táborba vitték... de minket nem. Apámék hallották, hogy a Vaskapunál betörtek az oroszok, s érnek ide; meg a szerbek is kezdtek partizánkodni... Halltuk, hogy más falukból is indulnak, hát jöttünk mi es. S milyen jól tettük! Mert akik ottmaradtak, azokat rá egy hétre, vagy pár napra mind összeszedték a szerbek. Volt úgy, hogy ettek az asztalnál, bementek a fegyverrel, s kellett üljenek a kocsira. Az embereket vitték egyfelé, s az asszonyokat másfelé. így aztán mi két családdal elmenekültünk, s jöttünk, jöttünk... de gyalog. Eldobtuk mi a lisztet, utána a szalonnát. A ló úgy lesoványodott, hogy örültünk, ha küsebb gyermekeket feltehettük. Én, a húgom, apám ... mind gyalog jöttünk. Néha felültünk hátul a rúdra, de apánk akkor is ránkcsapott az ostorral, hogy a ló tudja vinni a kicsiket, s anyámat. Anyám, azt hiszem, terhes volt. Aztán eljöttünk erre Madaras felé, s ha hiszi, ha nem, kétszer jöttünk át a fronton. A németek vonultak elöl, aztán jöttek a szovjetek. Azokat a madarasi tanyákat még 61
