Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 2. szám - Halász Péter: Moldovának sűrű vize

Az anya: Bizony útközben nem sokat tudtunk enni. Aztán valaki méges észrevette, hogy ott éhezünk, menekültek vagyunk . . . Egyszer dobtak a vonatból egy százasat le a földre, valami úri ember. Hát avval aztán elmenegettünk, de sokat éheztünk azétt. Hol meg a vonatban adtak almát, de mi úgy ki voltunk éhezve, hogy megbetegedtünk attól az almától. Olyan éhesek voltunk, s a gyomrunk olyan üres, hogy mindenki rosszul lett tőle.

A leányuk: No, akkor valakik azt mondták, hogy jöjjünk vissza Istensegítsre. Eljöttünk, de az sem a mi falunk volt. Leszálltunk a vonatról, a gyermekeket ott hagytuk az állomáson — Verám vigyázott rájuk —, s anyámmal bémentünk a faluba. Csak a kisbabát vittük, a húgomat. Érdeklődtünk, hogy ott vannak-e a mi magyarjaink, s a többiek, a mi fajtánk? De az égvilágon senkit sem ismertünk. Kérdeztük ezt is, azt is .. . Azt mondták: édes asszonyom, műk bukovinaiak vagyunk, nem moldovaiak. De van itt egy ember, valami Gáspár nevezetű, annak ott van a testvére, ahol a maguk nemzetsége. Van két jó lova, szekere, kérjék meg, nem vinné-e el magukat a családjukhoz. De az ember nem volt otthon, csak a lánya. Vártuk az embert, közben féltünk, hogy a gyermekek az állomáson nem mentek-e szét, mert messze volt az állomás, legalább 4—5 kilométerre. Meleg volt, s a por úgy égette a meztelen lábunkat! Szomjasak voltunk, éhesek . . . béhúzódtunk anyámmal valami árnyékba, s már sírni se tudtunk.

Végre megjött az ember, de aznap már nem tudtunk elindulni. Hanem azt mondta, hogy háljunk meg nála, s reggel elviszen. Ügy is történt. Béhoztuk a gyermekeket, s az a székely asszony reggel egy szép, nagy kenyeret adott nekünk, s még édestejet is a gyermekeknek. Aztán az ember föltett bennünket a szekérre, s elvitt Fogadj istenbe, Magyarkanizsa mellé. Mikor beértünk a faluba, éppen egy lábnyiki család mellett haladtunk el, s kérdi a nagyobbik fiú: Hová mennek néniké? Azt mondja anyám: ne, jöttünk ebbe a faluba. Aszondja: Nem Mihály bácsihoz jönnek-e? — De igen, hát hol lakik? — Hej, felpattan az a legény a kocsira, s jöjjenek — aszondja —, elvezetem én magukat.

Ha hiszik, ha nem, mikor befordultunk az udvarra, nem volt azon se egy kapu, se egy kerítés, ilyen holeráscsipkék voltak felnőve az udvaron. Hát amikor anyám meglátta a „háromszobás” házat... jaj! Csak leült oda a tőtés szélire, s ott siratózni kezdett. Aszondja anyám ... — nem is ment oda, hogy apámat megcsókolja — Mihály! Mihály! Hová hozott kend műnket? Mit tudott csinálni . . . ? Merre tekeredjünk immá? Mit csináljak én a hét gyermekemmel? Itt pusztulunk el valahányan csak vagyunk.

Apám meg fogta tréfára: Hej, ne búsulj, fő hogy itt vagytok. No, bémentünk a házba.. . Jézus Mária! Tuggya milyen ágya volt apámnak? Levert hat botot a fődbe, mint az őseink, tett közé szalmát, az asszonyainktól kapott egy lepedőt, egy párnácskát, valami rossz csergét, s úgy hált. S egy pici asztalt összevert, hogy legyen hol egyen. S még azt is tudom, hogy vett volt egy öltöny ruhát, de az olyan piros volt, mint a paprika. Üdős ember létire! Mi gyerekek csak néztük, hogy ez tátánk-e, vaj mi? Szegény biztosan megkapta olcsón a piacon, de annak olyan bő nadrágja volt. . . jaj, sose felejtem el. S abban járt, bizony. Szegény anyám asszondja: Mihály, elmenjen evvel a veres gúnyával, mert olyat mondok ... s aztán fogott kacagni.

60