Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 2. szám - Halász Péter: Moldovának sűrű vize

Jaj nekem . . . ! Aztán elengedtek onnat másnap, s bé Bácskába, Fogadjistenre kerültem, a székelyek közé. De már voltak ott az én falumból es, mert mentek vót előttünk egy évvel. Akkor még engedték, de aztán meggondolták a dolgot, hogy ne még engedjék a magyarokat. Jöttek még aztán is, inkább fiatalok. . ., de azok mind szöktek. Mikor Bácskában megtaláltam a helyemet, akkor levelet küldtem haza. Volt egy keresztapám — meghalt immá —, azt’ levelet írt Antinyeszkunak, hogy ne, ez az ember itt, s itt van, a családja meg itt. S az megparancsolta a csendőrségnek, hogy az asszonyt 24 óra alatt tegyék át Magyarországra.

A leányuk: Akkor aztán anyánk közbejárt hogy mehessünk, s elindultunk. Hogy én mit kínlódtam, azt el se lehet mondani. Ami batyunk volt, azt mind nekem kellett cipelni, mert én voltam a legöregebb. Anyámnak a kisbaba a kéziben, a többiek mind kicsikék, egyik vezette a másikat, a másik a harmadikat. Mikor Gyimesbe odaértünk a házhoz, ahol akkor aludtunk, s benéztünk, az öregasszony meg az ember megijedtek, hogy jöttünk vissza a gúnyákért, amit elloptak volt tőlünk. Ott megint töltöttünk néhány napot, aztán valahogy átengedtek. Átjöttünk Magyarországra. De a borítékot, amiben apám címe volt, azt elvették tőlünk.

Ott a határnál mindjárt bevittek egy házhoz, ahol nagyon kedves magyar család lakott. . . rengeteg gyerekük volt. Aztán ... mi nem éppen tudtunk úgy magyarul beszélni, mint az itteniek. Az egyik kishúgomnak kellett mennie a vécére, s mondja, hogy pisilnie kell. Azt mondja nekem az asszony: aranyos kislányom, ott a vécé az istálló mellett, vidd oda a húgodat. Hát én tényleg aranyos kislány voltam, mert elindultunk, de nem tudtam azt se, hogy mi az az istálló, azt se, hogy mi az a vécé. S a kishúgom bepisilt, de akkor se tudtam. Aztán az ember nagyot kiáltott, hogy: — Te asszony, hát métt nem úgy mondod, hogy értsék: ott van ni a privát a pajta mellett. No, a fene egye meg, hát így volt. Arra is emlékszem, hogy az asszony kukoricát főzött a családnak egy nagy lábassal. Aszondja nekem: — Kislányom, keverd csak meg a spárherton a rántást a konyhában. S így intett is. Hát amerre intett, én bémentem. Néztem mi az isten lehet az a spárhert, meg a rántás. Vagy beküldött a szobába, hogy hozzam ki a vödör mellől a bögrét. Akkor megijedtem, hogy bé kell bújnom a kályhába — mert mi azt hittük szobának —, de nem találtam volna ki, hogy a csiprot keressem a kártya mellett.

Azért nem engedtek mindjárt tovább, meg kellett vizsgáljanak, nem vagyunk-e tetvesek, nincs-e még más bajunk, amit áthozunk Magyarországra. Aztán jöhettünk. Igen ám, csakhogy azt mondták: Bácska. Hanem Bácska nagy! S a címet elvették. Tudja-e hová mentünk? Valami Domokára . . . Vagy Dobokára... vagy minek hívták. Még a Bácskán is túl esett, és ott nagyon sok szerb volt. Híjj, azok megint mit műveltek, mikor megtudták, hogy magyarok vagyunk . . . Mert hát lehet, hogy éppen ők voltak azokban a házakban, ahová most a székelyeket telepítették. Egy magyar asszony adott ennünk, de a szerbek mocskolták, hogy mér etet minket, pusztuljunk el. Így aztán csak dugva adott. Meddig voltunk ott? Egy nap-e, kettő .. . ? Ott ültünk és sírtunk, jaj, nem lehet azt elbeszélni. Anyám annyidat sírt, hogy ment a szívire. A hét gyerek a nyakán, s nem volt semmink, de még egy betevő falatunk sem. Mint a sátras cigányok, olyanok voltunk.

59