Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 2. szám - Halász Péter: Moldovának sűrű vize

A leányuk: Tudja-e, hogy minket másnap hogy hurcoltak a határnál, mikor apám megszökött? Anyám tudta, hogy én felébredtem, mikor apánk elbúcsúzott, s aszondta: Fiam, el ne áruld, hogy apád itthon volt, hogy megcsókolt bennünket, semmit. Ki tudja — aszondja —, lehet, hogy puskát is tartanak reánk, de nem félj, nem lőnek meg. . . S még szerencse, hogy anyánk ezt elmondta. Feljött egy katona, meg egy tiszt, s a fegyvert reánk fogták. Ügy képzelje el, hogy minket anyámval béhívtak, s kérdezték anyámat románul: am fost a casa . . . ? Volt itthon — mondja anyám —, de elment. Aszondta megy vissza. Kérdezgettek engem is, mondtam nyustyu . . . nem vazut..., nem láttam. Akkor behívtak egy másik szobába, s elővettek nekem egy nagy csomó cukorkát. Csalogattak, hogy ha én azt a cukrot elveszem . .., de mondtam: nekem nem kell a cukor, én apámat nem láttam, és kész. Akkor nekem tartotta a fegyvert, akkor vette csúnyábbul, hogy megver. S én nagyon megijedtem, ilyenkor ha eszembe jut, most is megszédülök ... de igazán, éppen csak nem vertek. S anyámnak is, a kisbabával a karján, így kellett szenvednie. Három ízben is levittek oda a posztra, de mi nem mondtunk semmit.

Az anya: Bevittek engemet is a csendőrségre, ó mennyit mondtak . . . Azt mondták: lehet rosszul éltünk, s azétt szökött el? Mondom: lehet. Itthagyott a gyermekekvel, rosszul éltünk, vaj így voltunk, vaj úgy voltunk . . . ? Lehet, hogy engemet is keresztül engedtek lenne, de hát nem tudtam, hogy mi van vele? Aztán úgy, s úgy, hogy vissza kellett mennünk haza.

A leányuk: De mikor visszamentünk, képzelje, nekünk se egy malac, se egy tyúk, semmi. . . ! A falakon kívül semmi. Mert anyám mi volt eladta, odaadta ennek is, annak is. Volt nekünk két kutyánk, de nyönyörűek. S ahogy jövünk a román faluból bé a magyar faluba gyalog, hát csak azt vettem észre — este volt, sötét —, hogy valami a lábamnál elésuttyan. Mi gyerekek annyira megijedtünk . . . én nem tudom, hogy megérezték-e, vagy mi, de a kutyák elibénkjöttek. Akkor anyám siratózni kezdett: istenem, istenem, hát mi van ezekkel a kutyákkal... ? Hát ezek tudták, hát ezek táltosok, vagy mi?

Kopogunk nagytátáméknál, s anyám szól: — Apám, keljen, anyám, hát keljenek fel. Apóm aszondja: Borbárt, hát te vagy? Kuttya, disznó teremtette, hát mi? Azt hittem régen magyfődön vagy. Mit keresel te itt a gyerekekvel? — Megijedett ugye, hét gyermekvei anyám vissza az éhségbe. Nagyanyám fogott siratózni: Jaj Borbár, mi lesz immá velünk, mi lesz veletek, mi lesz a gyermekekvel?

Hát majd csak lesz valahogy — aszondja —, menünk napszámba. S úgy es volt. Anyám szegény nem tudott menni, mert három hónapos volt a kicsikéje, hát mit tudott tenni? Én és a húgom, s Ferink, az öcsém — nyolc-kilenc éves lehetett —, mi hárman mentünk. Volt három vagy négy gazdaember a faluban, egyik nap mentünk az egyiknek . . . Egy kiló zsírért hárman dolgoztunk, na és ennünk is adott, másik nap a másikhoz egy bánica lisztért. Mert úgy mondták a szapunak, hogy bánica, azt teleszedték, s lehetett 5—6 kiló. így éltünk, így tartottuk mi hárman anyámat, s a többi gyerekeket.

Az apa: Átadtak a csendőröknek, behoztak Szép vízre, s aztán egy csendőr levitt Sepsiszentgyörgyre. Puskával kísértek, de ültünk a vonatban. Én belől, ő küjjel.

58