Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 2. szám - Halász Péter: Moldovának sűrű vize
gondolkoztam, hogy mi lehet ez? Olyan 13 vagy 14 éves lehettem, hát már gondolkoztam. Apám elment. Anyám kiment utána, s elég sokára jött vissza. Majd reggel felé jön az az ember, aki apámat felkísérte, s kérdi, hogy hol van apám? Hát visszament, mondta anyám. Hát az a katona ott kiabált, káromkodott, erre felébredt az egész család. Hogy most neki vége van, ötét agyonlövik, s nem gondolta, hogy ilyen szemét ember, s szidta erősen apámat. Anyám meg tette magát, de hát ő tudta, hogy ha apámnak nem sikerült átjutnia úgyis meghal, ha ittmarad úgyis . .. ö el volt szánva, hogy ha életben marad, talán ki tudja hozni a családját Magyarországra, s talán jobbra fordul a sorsunk. A román nagyon káromkodott, s visszament. S ha hiszi, ha nem, apámat egész nap ott keresték a faluban. Mindenki őt kereste. Mi pedig ott maradtunk több mint egy hétre Palánkán. Nem volt mit ennünk, anyám meg volt kéntelenedve ... A legkisebb húgom három hónapos volt, gondolhatja, hogy mit tudott az a gyermek enni! Az úgy sírt, úgy ordított, hogy azt hittük megszakad a szíve. A falusiak meg ellopták a ruhánkat, ami megmaradt a szegénységünkből. Az apa: Este bekerekedtem az erdőbül, s akkor átjöttem ide Magyarországra. Mikor átmentem a határon . . . ilyen rúdak voltak, azokan átalmentem, s bé a nagy füvön. De ott akkora erdő volt, hogy semmit sem láttam benne. Volt egy gödör, oda béhúzakodtam. De úgy meg voltam vizűive, hogy reggelig csak rizegtem. Reggvel kimének az erdőből, hát látok ott két házacskát. Nem mertem odamenni, csak feküdtem. Egyszercsak hallom, egy asszony veszekszik a tehénnel, de magyarul. Na — mondom —, ide bemenek, mert itt magyarok vannak. Köszönök magyarul. Aszondja az asszony: Mit keres bácsika? Hát — mondom —, egy tehenet vesztettem. Néz az asszony, néz, néz ... de én olyan vizes voltam, mint egy ördög. — Jöjjön bé! — Nem megyek! — Há jöjjön bé — aszondja —, aggyak egy csésze tejet. Mondom: nem kell nekem semmi. — De jöjjön már bé . . . ! Féltem bemenni, gondoltam: hátha egy ember is van benn. — De jöjjön bé, s jöjjön ... — Hát valahogy bémerészkedtem. — No — aszondja —, mondja meg, hogy mit akar, s minek ilyen vizes? Mondom: itt vert ni az eső az erdőn, s a családom túl van a határon, Palánkán. Én átjöttem, s hol vannak itt a magyar katonák? — Ne, itt átalmegyen egy kis hegyen, s ott vannak egy cserepes házban. — Hát a románok? — Odabé van egy gödör, s abban van az őrség. Ott alusznak. Adott egy csésze tejet, s aszondja: immá ne féljen bácsika, mert itt Magyarországon van. Bémegyek oda a magyarokhoz, hát aludt az egész őrség. Egy fiatal gyermek a kapuban, kiabálok neki: Jó reggelt! Felugrott. . . Istenem, hogy megijedt szegény, puskával a kezében. Mondom: — Ne féljen semmit — pedig én es féltem —, mert nem vagyok én rossz . . . No, bémentünk, ott is alusznak mind. — Keljetek — aszondja —, mert hoztam egy embert. Pedig én mentem volt, nem ő vitt. Felpattantak . . . melyik tüzelt, melyik: Üljön a kályha mellé bácsika, melyik kolbászt hozott, kenyeret. Nekem nem kellett lenne az es . .. jaj, istenem. Aztán kérdezett a szakaszvezető, vagy káplár ... levette az iratokat. Olyan tíz óra felé elvett négy katona, s bevittek az őrségre. 57
