Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 2. szám - Halász Péter: Moldovának sűrű vize
ügyes meghal... ; apám nagyon félős ember volt. Féltett bennünket, a családját . . . Elhatározta aztán, hogy megkönyörög annak az őrnek, amelyik vigyázott rá, hogy reggelig meg ne szökjön. — Az istenért, engedd meg, hogy bár a családomtól elbúcsúzzam . . . Az apa: Attam neki egy száz lejt, s megengedte, hogy elmenjek a családomhoz. Ott háltak egy konyhában, de az öreg bé volt rúgva. A katona átvitte őt a másik szobába s asszondja: — János bácsi, reggelig nehogy elszalasszák ezt az embert. Reggel ötkor felkőttek, s az asszony ment a tehenéért, mert a kövesúton túl volt egy istállócskájuk. Én is felkőttem, megcsókoltam a gyermekeket, az aszszonyt, s mondom: — Ha kérd valaki, te ne mondj semmit, de én megszököm . . . ha csak tudok. Az asszony visszafeküdt, én meg vártam, s gondolkoztam, hogy csak lenne egy kicsi szerencsém. De az én szerencsém tehén képében járt, s az este nem jött haza a járásról. Azt mondja az öregasszony az emberének: állj meg itthon János, s én megyek, keressem meg a tehenet. Aszondja az öreg: jó, jó. De alig ment el a néni, szól az öreg: — Gyere velem! — Há’ hová menjek János bá? — Én tettem magam, hogy nem akarok menni. — Ne ellenkezz, hanem gyere velem! Na, elmentünk, ki a kövesútra, s egy kicsit lejjebb volt egy kocsma. Oda bementünk, köszön, asszondja: mit iszol? — Nem iszom én János bácsi semmit. — De aszondtam — aszondja — mit iszol? Hát mit vala mondjak? Mondom: féldecit iszom, de megfizetem az árát. Mert lejem az volt. Vett féliter bort. Akkor még nem adtak pohárt, de neki nem es kellett: oda tette a szájához, s mikor elvette, hát nem sok maradott az üvegben. Én es valahogy megittam a féldecit. Ahogy elvettem a számtól a poharat, látom, hogy ne, az őrmester s a csendőr, halad bé az ablak alatt. Ahogy megláttam, én rizegni fogtam örömömben. Alig vártam, hogy az öreg üriccse ki az üveget. Elvettem tőle, s kértem én is egyet. Gondoltam: amíg ezt megigya, addig lesz valahogy. Vettem egy féldecit es, de nem tudom hogy ittam meg. Mondom: — János bácsi! Én megyek bé a csendőrségre, mert azt mondta az őrmester, hogy jóreggel jelentkezzem. — Ajaj, ráérsz még — aszondja. — De én most megyek! Vagy három házat megkerültem, átalmentem a vasúton, s ki az erdőbe. Ott hasaltam estig. Járt arra a csendőr kétszer es, én láttam. Volt ott egy cigány csendőr, az még este aszonta: Az ilyeneket jobb meglőni! Megették a román kenyeret, s most mennek el. . . A leányuk: Én abba ébredtem meg, hogy apám sorba megcsókolgatott minket gyerekeket, ahogy feküdtünk a földön. De mikor hozzám ért, hát hogy szakállas volt, igen megszúrta az arcom, s megébredtem. Mikor látták, hogy megébredtem, apám is, anyám is megijedtek. Anyám intett nekem, hogy hallgassak. Jól van, én visszafeküdtem, s tettem, hogy alszom. De nem tudtam elaludni, hát csak 56
