Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 2. szám - Halász Péter: Moldovának sűrű vize
Az apa: Volt akkor egy pap valamelyik szomszédos faluban, s azt mondta úgy mise után — mert nem éppen merte, — de hát aszondja: aki akar, hát mehet Magyarországra. És akkor valaki elment Bukarestbe, s beszélt egy ügyvédvei. S akkor az a zsidó ügyvéd nagyon reavolt, hogy a mi dolgunkat elrendezze. Mert a magyarokat ott nagyon nem szenvedték immá a rományok. .. mert hogy magyarul beszéltünk a templomban s itt-ott. . . Hát, ki es jött az az ügyvéd, de valami emberek a faluban ellentmondtak, s emiatt letartották az utazást, s többet nem mehetett senki. Csak holmi harminc ember nem akart jőni az egész faluból, de aztán reánk tettek valami éjjeli őröket, hogy ügyeljenek, s jelentsék, ha valaki ki akar jőni a faluból. Ügy higgye meg, hogy azok az őrök is a mieink közül voltak, de hát ilyen emberek kapódnak . . . A leányuk: Mielőttünk már eljött tizenkét család, s mindenki szeretett volna jönni, de nem lehetett. Az én apámat elvitték katonának, s elég sokára tudott megszabadulni szabadságra. S akkor ő meggondolkozott, hogy nem még megyen vissza a katonasághoz, hanem fog minket, s indul Magyarországra. Az anya: Addig s addig, hogy arra jött: ne hol vagyunk? Mondogatták es, hogy aki ottmarad, annak román vallásra kell álljon, s attól mi egy kicsit őrözkedtünk. Nekünk es ki volt véve a hazatérőnk, de hogy az emberemet elvitték katonának, hát úgy került a sor, hogy meg kellett szöknünk. Mihály lement a román faluba, s felfogadott egy szekerest. Még az anyja sem tudta, hogy eljövünk, mert a szíve meghasadott lenne s meghalt lenne. Kiállt volna siratózni, mint a halottas háznál, s akkor nem tudtunk lenne eljönni. De az apósom, az feljött és segített. Zsákokba raktunk amit tudtunk, fogtuk a gyermekeket, s nem es az úton, hanem egy gödrön átal mentünk ki a barázdákon, ahol a román várt a kocsival. Apámval még találkoztam aztán, csak anyám nem látott többet. Istenem, rossz is rágondolni. Mennyit sírtunk, s mennyit sírt az én anyám is. Hogy eljöttünk, nem is élt soká. Nyolcadmagammal kijöttem az udvarról. . . gondolja el, magának es hogy esne, hogy a családja nyolcadmagával kijön, s még meg se lássa többet soha. Mint mikor nyolcat egyszerre földbe teszen, s nem tud többet semmit. De akkor tudja legalább, hogy meg vannak halva. A szekérrel kijöttünk a vasútig, a vonattal fel Gyimesbe, s itt beszálltunk egy emberhez. Az uramat elhívták a csendőrségre. Mert amikor vámoltak, hát megkapták a katonagúnyát. Elég baj volt, hogy elhoztuk a határig, de gondoltuk, nem lesz-e valami baj, hogy ő katona volt s hol a katonaruha? Az apa: Palánkán kellett jelentkezzem, mert tíz nap volt a szabadságom, s már csak egy nap volt hátra. Kellett lenne mennem bé Sztálingrádba, hogy harcoljak. A múltkor láttam a tv-ben, hát sírtam. Akik bémentek, hát egy se jött vissza. Mondom is magamnak, ott most a csipke (csipkebokor) nagy lenne a hasamon. A leányuk: Amikor kiértünk a határhoz, s nézték mit hoztunk, megkapták apám katonaruháját. Kérdezték a vámosok, hogy hát ez mi? Akkor ijedett meg apám is. — Hát te katona voltál? — S bevallotta, hogy valóban az volt. Akkor aztán apámat lefogták, minket visszatérítettek Gyimespalánkára, s ott voltunk anyámmal egy hétig. Apámat pedig — ha hiszi, ha nem — kísérték csendőrségtől rendőrségig, s még vissza, ö pedig gondolkodott, hogy mit is csináljon ... Ej, 55
