Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 1. szám - Romsics Ignác: Nemzeti és társadalmi kérdés az 1918—1919-es forradalmakban

elismerte a kis- és törpebirtokok magántulajdon jogát, állami tulajdonba csak a közép- és nagybirtokokat (kisebb-nagyobb eltéréssel a 75 kát. holdon felüli szántókat, s az ezzel azonos jövedelmet biztosító szőlőket értették ez alatt) vette. Az intézkedés, s egyben a Forradalmi Kormányzótanács politikájának legnagyobb hibája az volt, hogy megtiltotta a földosztást, s a szocializált birtokokon termelőszövetkezetek és állami gazdaságok szervezését írta elő. Túl egyes vezetők hibás — részint Kautsky, részint a baloldali szovjet kommunisták (Bucharin) elvi alapvetéséből táplálkozó — közgazdasági és politikai nézetén, mely a kisparaszti gazdaságot életképtelennek, a kisparasztot pedig eleve reakciósnak tekintette, ez annak a — mai kifejezéssel urbánusnak nevezhető — felfogásnak volt a megnyilvánulása, amely a parasztkérdést elsősorban a városi munkásság és polgárság ellátása szemszögéből ítélte meg. A földkérdésnek ez a rendezése megfelelt a földszerzési vágytól nem vagy alig sarkallt uradalmi cselédségnek. Kielégítetlenül hagyta viszont az agrárproletariátus háromnegyedét kitevő napszámosok, valamint a 10 kát. holdnál kevesebb földet birtokló kisparasztok és törpebirtokosok évszázados igényét. A földosztás a parasztságnak ezt a mintegy kétharmadnyi részét minden bizonnyal forradalmasította volna, elmaradása passzivitásukat vonta maga után.

Nyilvánvaló, hogy a felsőpapság, a nagy- és középbirtokosok, valamint a nagyburzsoázia érdekeit a Forradalmi Kormányzótanács fenti intézkedései meszszemenően sértették. Sokan közülük már az első napokban elhagyták az országot, s külföldről igyekeztek a Tanácsköztársaságot megdönteni. Nem kedveztek a középrétegek többségének sem. A városi kispolgárság, valamint a polgári értelmiség egy része ugyan szimpatizált a Tanácsköztársasággal, aktívan azonban kevesen támogatták. A középrétegek másik, „történelmi” része részint követte az uralkodó osztályok külföldre távozott tagjait, részint a 75 kát. holdas szocializálási határ ideiglenességétől tartó, s az egyházakkal és a papokkal szolidáris közép- és gazdagparasztságra támaszkodó helyi jellegű belső ellenforradalmak szervezője és irányítója lett. Abban, hogy a középrétegek sem egyik, sem másik részének többsége az első hetekben nem fordult szembe egyértelműen a Tanácsköztársasággal, illetve abban, hogy a belső ellenforradalmak csak később, május második felében és júniusban váltak gyakorivá és nagyobb méretűvé, a nemzeti kérdésnek volt döntő szerepe.

A Forradalmi Kormányzótanács nemzeti és nemzetiségi politikáját már a kortársak egy része is, majd a későbbiekben a monarchia utódállamainak több politikusa és történetírója (így például az osztrák szociáldemokraták) is valamiféle „nacionál-bolsevizmusként” értékelte. Mint rámutattunk, a Magyarországi Tanácsköztársaság létrejöttében a nemzeti kérdésnek, konkréten a Vyx-jegyzéknek döntő jelentősége volt. Mindamellett a Forradalmi Kormányzótanácsot és magát Kun Bélát nacionalistának tartani körülbelül akkora tévedés, mint Clemenceau-t vagy a román miniszterelnököt, Bratianut internacionalistának tekinteni. A Forradalmi Kormányzótanács és az összes korábbi (beleértve a polgári demokratikus) magyar kormányok nemzeti-nemzetiségi politikája között ugyanis minőségi különbség volt. Ez a különbség röviden úgy fogalmazható meg, hogy a Tanácsköztársaság — a magyar történelemben először — lemondott a területi integritásról, azaz a történelmi Magyarország határainak védelméről. Minden nemzeti-13