Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 2. szám - Gál István: Szilasi Vilmos, Babits filozófus barátja

gyarországi demokratikus változások és a szellemi élet szerkezetében bekövetkezett átalakulások nyomán lehetségesnek látszott a megújhodó budapesti egyetemen az egyik filozófiai tanszék Szilasi részére való biztosítása. 1947. május 5- én írja Basch Lórántnak: „Akárhogy is megy a sorsunk, mégiscsak idegenben vagyunk, s vágyódunk barátaink meghitt környezetére s arra, ami azelőtt egészen természetes volt, hogy együtt élhessük a bajokat s örömöket, a generációk fölnövekedését s az élet teljességét, amit csak az a közösség adhat, amelybe az ember beletartozik.” (Az itt közölt, Baschhoz írt levelek mindegyike az OSzK Basch-hagyatékában található. Fond 145/238—239.) Ugyanez a gond gyötri Déry Tiborhoz intézett vallomásában: „Az ember nem tudja elszakítani gyökereit. Kultúrája, hajlamai és főképp belső lehetőségei szinte egy szerves egészhez tartozik, amelybe beleszületett, melynek nyelvéhez, gondolatvilágához és szükségleteihez kötve van, s amelyen kívül nincsenek konkrét feladatai. Magamra nézve is rendkívüli szerencsétlenségnek tartom korai kivándorlásomat. Még akkor is az, ha a megmaradás nyugtalansággal, üldöztetéssel, sokféle nyomorúsággal jár. Az élet ma semmilyen körülmények között nem gyönyörűség az alkotó ember számára. De ha beletartozik valamilyen közösségbe, bármily reménytelen és kilátástalan is ez, érdemes együtt élni vele és tűrni, amit tűrni kell. Együtt tűrni, együtt várni, egymásért dolgozni, átvirrasztani ezt a sötét éjszakát, s közben lehetőleg dudorászni — ez az emberi méltóság... A magam és sok kortársam számára könnyű volt a folytonos helycsere — fájdalom, könnyű —, nem maradtunk gyökereinknél, s nem tudtunk nőni az ellenállásban. Ha nem volna oly kilátástalan, még ma is hazatérnék.” (Déry idézi az ítélet nincshea, 490. 1.)

A felszabadulás után, amikor a magyar kultúrpolitika számba vette belső és külső erőit, többek részéről felmerült — miniszteri minőségben Keresztúry Dezső kezdeményezte —, hogy a forradalmak után külföldre kényszerült és nemzetközi rangot és hírnevet elért magyar tudósokat hazahívják. Déry Tibor írja: „Anyanyelve vonzására — hisz ötven évi külföldi tartózkodás után is még hibásan beszélt németül, s gyönyörűen magyarul —, szívesen hazajött volna a horthysta nyomás alól felszabadult egyetemre, ha ennek bejáratát most meg a Rákosi-rendszer türelmetlensége nem zárja le a kinyújtott kéz elől.” (Déry Tibor: ítélet nincs. 477. I.) Pesti barátai és jóakarói buzdítására beadta pályázatát a budapesti egyetem bölcsészeti karának 2. filozófia tanszékére. Bernáth Aurél, Déry Tibor, Illyés Gyula, Basch Lóránt, a szakreferensek részéről pedig Mátrai László, Prohászka Lajos és Szalai Sándor mindent elkövettek, hogy a katedrát elnyerje. Lukács György Svájcban tett látogatása hatására Szilasi azonban belátta, hogy a budapesti egyetemen most a marxista filozófiának kell szóhoz jutnia, nem pedig az általa képviselt áramlatoknak: „Én kandidációmat csak barátaim ultimativ kívánságára jelentettem be, és azért, hogy kifejezésre juttassam, miszerint elsősorban a hazai munkának akarom fölajánlani képességeimet” — írja Basch Lórántnak 1947. augusztus 4-én.

Miközben a pesti pályázat döntése elhúzódott, meghívást kapott a freiburgi és berlini egyetem filozófiai tanszékére, és vendégtanári meghívást a párizsi egyetemre. Némi keserűséggel vette azért a magyar tudománytól való elzárását, de tisztában volt a freiburgi egyetem meghívásának súlyával is. „A freiburgi egyetem egyhangúan, a legkülönb nevek mellőzésével (pl. Nicolai Hartmann is