Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 1. szám - Romsics Ignác: Nemzeti és társadalmi kérdés az 1918—1919-es forradalmakban

mentén élt. Csupán az ukránokkal és a nyugat-magyarországi németekkel folytatott tárgyalások vezettek eredményre. Mindkét nemzetiség önrendelkezési joga a közigazgatást, igazságszolgáltatást, közoktatást, közművelődést, vallásgyakorlatot és nyelvhasználatot érintő kérdésekre terjedt ki. A felsoroltak körében nemcsak kormányzati, hanem törvényhozási joggal is rendelkeztek.

Ezek az eredmények azonban eltörpültek az elszenvedett kudarcok mellett, melyekbe a magyar lakosság többsége nem akart, a közvélemény nyomása alatt álló kormány pedig nem tudott belenyugodni. A nagy- és középbirtokosság, valamint a katolikus egyház gazdasági, társadalmi és politikai hatalmát az új választójog életbeléptetése, valamint a földreform és az egyházpolitikai tervek realizálása egyik napról a másikra megszüntette volna. Ezért — miután nyilvánvalóvá vált, hogy a győztes hatalmak az „antantbarát” Károlyival sem hajlandók tárgyalni, s tiltakozó jegyzékeit válaszra sem méltatják — azt követelték, hogy a kormány függessze fel a tervbe vett, s részben már megvalósítás előtt álló demokratikus reformokat, s erejét — ha szükséges, fegyverek igénybevételével — a területvédelmi feladatokra összpontosítsa. Hasonló követelésekkel léptek fel azok a

— fenti rétegekkel részben társadalmi kapcsolatban is álló — frontokról tartalékos tisztként hazatért fiatal értelmiségiek, akik maradéktalan állásba helyezése a XX. század eleji magyar értelmiségi „túltermelés” miatt a történelmi Magyarországon sem lett volna problémamentes, az új magyar állam keretei között pedig megoldhatatlan volt. Hozzájuk csatlakozott a nemzetiségi területekről menekült közigazgatási tisztviselők, tanárok és egyéb értelmiségiek több ezres tömege is. Nekik nemcsak a jövőjük volt rendkívül bizonytalan, hanem pillanatnyi elhelyezésük és ellátásuk is gondot okozott. A magyar társadalom kettős strukturáltságából, a nacionalizmus pszichológiai vonzerejéből, a földreformmal kapcsolatos — jórészt indokolatlan — birtokos paraszti félelmekből, s a városi és falusi lakosság egyes csoportjainak vallásosságából következett, hogy a polgári demokratikus kormányt jobbról támadó pártoknak és szervezeteknek a lakosság szélesebb, elsősorban kispolgári köreiben is sikerült befolyásra szert tenni.

Az 1918 végére önálló párttá szerveződő kommunisták, s az egyre inkább hozzájuk húzó baloldali szociáldemokraták viszont minden erejükkel a belső átalakulás gyorsításán, illetve a polgári demokratikus forradalom továbbfejlesztésén voltak, s azt hangoztatták, hogy a szocialista tanácsköztársaságok európai méretű szövetsége, ami akkor köreikben általánosan elterjedt és elfogadott nézet volt, a nemzeti-nemzetiségi problémákat automatikusan meg fogja oldani. Mivel a gazdaság háborús leromlása, az ország hagyományos nyersanyag-lelőhelyeinek elvesztése és a gazdasági blokád következtében a lakosság életfeltételei tovább romlottak, s mivel a tervezett reformok azonnali, forradalmi bevezetésétől a polgári kormány félt, a munkások és a parasztság alsó rétegei egyre inkább mögéjük sorakoztak fel.

Fegyveres felkelésre, amivel a kommunisták számoltak, azonban nem került sor. Március 20-án ugyanis a Budapesten tartózkodó Vyx alezredes újabb jegyzéket nyújtott át a polgári demokratikus kormánynak. A De Lobit tábornok aláírta memorandum a békekonferencia február 26-i döntését tartalmazta: a Tiszántúl és Erdély határán állomásozó magyar alakulatokat újabb 100 km-rel kellett volna

— Románia javára — hátravonni. Károlyi és a kormány belátták, hogy antant-