Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 2. szám - Csányi László: Ihlet és értelem
felesége volt. Mindez csak annak mellékes, aki a szaktudomány bűvös és ünnepélyes körén belül áll, de aki saját élménye felől közeledik a művészethez, végeredményben egy csizmahúzótól is meg tud hatódni. Hegel írja valahol, „tulajdonképpen mindazt ismerem, ami a régieknél és a moderneknél értékálló és ezt ismernie is kell az embernek, mert ismerheti”, ám a betűk és gondolatok árhullámában, amikor a világirodalom már régen nem az, aminek Goethe gondolta, ismerhet az ember minden értékállót? A világirodalom ma már merőben mennyiségi fogalom, s reményünk sem lehet a teljesség szintézisére. Egy másfajta szintézist azonban megvalósíthatunk. A lehetőségek szintézisét, ahol az emberileg elérhető alakít ki teljes világot, mely egy vélt tekintélyuralom helyett az ismeret örömének hódol. De ez már egy új földrészre visz, ahol az ismeret esztétikája lesz vezetőnk, s egyszerre azt érezzük, hogy a szép tudás, a tárgyak testvérisége társunkul szegődik, s már nem a megismert szépség a fontos, hanem a megismerés szépsége, mely az egységet keresi a valóság kusza világában, mellyel maga is azonosulni akar. Nem éri be azzal, hogy körülírja a valóságot, mert a látszat mögé pillantott, s magát is oda tudja képzelni, s többé semmi sem idegen tőle, minden a valóság része, a megfigyelő is, s az is, aminek át akarja adni saját illékony létét. Platon elmélkedik valahol a jelenségek definiálhatatlanságának és megnevezhetőségének dilemmájáról, de önmagában még a definiálhatóság sem old fel minden ellentétet; a harmónia mundi a boldog egységet jelenti, melyből hiányzik a kívülálló fölénye, mindent bensőséggé változtat, s az ismeret szférájában a három dimenzió totalitása is külsőség számára, mert a tudás — Hegel fogalmazta így —, és a tudás tárgya ugyanaz. Ez az azonosság önmagában hordja szépségét, de esztétikáját nehezen lehet körülírni, mert nem önmagában van, magáért valóan, hanem állandó mozgásban és változásban, s jelenvalósága a jövőnek is szól. Az ismeretek egymásra rakódó halmaza rendet jelent, mellyel szemben nem a nem-tudás ziláltsága és rendetlensége áll, mert minden a jelenségekkel azonosult önmagát szemléli, ahol eggyé válik a felismerés és a benneélés. Itt csak esztétikai kategóriákat használhatunk; a látható szép magának és magáért való szépsége a megismeréssel válik teljessé. De itt sem állhatunk meg: a megismerő cselekvő együttérzése nélkül a szépség elveszti jelentőségét, mert nemcsak létezni akar, hanem láttatni is, s ezzel jut el önmaga teljességéhez. Nem szándéka, hanem léte szerint, azzal, hogy van, nem értünk, hanem velünk. Ebből következik a szépség különbözősége is, mert sokféleségében szép, nem betölti a törvényt, hanem alkotja, s ezzel áll ellent az általános örvénylő csábításának. S rögtön meg is teremti ellenállhatatlan vonzáskörét, mert magáértvalósága hódít is, de ez a hódítás szelíd és bensőséges, s ereje is meghittségében van. A forma célszerűsége a jelenségben, figyelmeztet Kant, de a gondolat, állandóan megismerésre törekedve, másfajta szépségnek áldoz, mely a jelenség szépségét a folyamatban ismeri fel, a van és lehet reményteljes változásában. Ez már a gondolat szépségének érzéki jellegére figyelmeztet: a valóság elemei a gondolatban új egységgé lesznek, s ami korábban elméleti lehetőségnek látszott, 3!
