Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 2. szám - Csányi László: Ihlet és értelem

matra vonatkozik, nem pedig arra a tartamra, amit minden olvasó önmaga számára valósít meg. A kettőség nyilvánvaló: az objektív létező maga a történetiség, s a filológiailag gondozott „szöveg”, amit a folyamat tartalmaz, de ennek megközelítése már teljesen független az időrendtől, sőt, közömbös is az időrend számára, mert az olvasó a sajátidő koordinátái között él, s ítéletét csak az appercipiált valóság határozza meg. De itt már az ítélet objektivitása is fölmerül. Lukács például nem szerette Madáchot és Keményt, „megközelítése” egy más értékrendből indult ki, s itt egyformán hiba lenne, ha ebből akár Lukács hamis ítéletére, akár Madách vagy Kemény jelentéktelenségére következtetnénk.

Az olvasó most felkapja a fejét: tehát nem beszélhetünk „klasszikus” és megmásíthatatlan értékekről? Az irodalom és a művészet történetét nem lehet tekintélyuralmi alapon kezelni, s legföljebb néhány szabályt erősítő kivétel fogja állni az idő múlásának könyörtelenségét, Homérosz, Dante, Goethe s természetesen Shakespeare. De ez sem biztos. Mert más a filológiai halhatatlanság és más a művek eleven jelenléte. A teljes Goethét német szakos tanárjelöltek sem szokták végigolvasni, s nyugodjunk bele, nem biztos, hogy tudatlan barbár, aki nem olvasta Homéroszt vagy Dantét. Inkább az egyes művek életet építő hatására, az élménnyé váló ismeretre kell hivatkoznunk, ami nem adalék egy tudományág totalitásához, hanem lényünk totalitásának része. így kerülhet a Werther mellé Kármán levelezése, s ezért van az, hogy Firenze utcáin bolyongva jobban megértjük Dantét. A „szaktudományokat meghaladó összefüggést” csak ez az életünkkel eggyé vált értékrend jelentheti, egy olyan „saját irodalomtörténet”, mely nem ellentmondásokat keres, hanem személyes kapcsolatot, s ezzel saját élete múlandóságának ellentpontját találja meg abban, amit kiemelt az időből, s ami újra és újra feltámad, hogy színeváltozásával megsejtessen valamit a végtelenből. Megyünk az utcán, állunk a tengerparton, megpillantunk egy nőt, s verssorokat mondunk magunk elé, amelyek életünk részévé lettek, s az élményből most valamit visszasugároznak a látványra, s az utca, a tenger, a nő egy verssor zengésével lesz gazdagabb, melyen az sem változtat, hogy ez a szépség valójában nem az övék, csak egy másik szépség társult hozzájuk, de a gondolat testvériségében eggyé lettek, s az emlék sokdimenziós hullámzásában eggyé kell válnia a verssor emlékével az utca, a tenger, a nő felvillanó szépségének.

S itt minden jelentőséget kap és minden egy belső egységet épít, mert a gondolat szférájában egyformán valóságos Achilles pajzsának forgataga, a tenger zúgása, egy nő lépteinek jambikus ritmusa, s közben új és új elemek is gazdagítják a képet: a firenzei San Giovanni mozaikjai alatt Dantét keresztelték, a velencei San Marco terére egyformán oda képzelhetjük Zrínyit, Babitsot, vagy Fülep Lajost, a weimari Frauenplanon Toldy Ferenc sietős lépteinek koppanását halljuk, Kármán — pedig ez nyilván nem volt szándéka — saját Wertherregényének titkát bízza ránk. Közben más is történt. Avilai (Nagy) Szent Teréz szűzi testét a szó igazi értelmében föltrancsírozta a kegyelet, melynek éppúgy tárgyi bizonyítékokra volt szüksége, mint nekünk Kármán magánlevelei esetében. Korcsmák és lupanárok előtt merengünk áhítattal, mert Ady vagy Krúdy járt ott, megcsodálunk egy csizmahúzót, vagy pipaszurkálót, mert Mikszáthé volt, s lopva megsimogatunk egy varróasztalkát, mert egy kövér és alapjában véve jelentéktelen nő ült mellette, Christiane Vulpius, aki egyébként Goethe

3°