Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 2. szám - Csányi László: Ihlet és értelem
Barcsay, néhány strófájával Orczy is, ez pedig — egyelőre mellőzzük a további példákat — arra figyelmeztet, hogy az irodalomtörténetet két oldalról közelíthetjük meg. A történetiség nem enged jogaiból, s tulajdonképpen igaza is van. De az élmény is követeli a maga jogát, s itt már más, nemegyszer ellentétes eredményre jutunk. Az ellenvélemény magától adódik: túl nagy teret juttatunk a szubjektivizmusnak, ami természetesen igaz, de abból indultunk ki, hogy mindenkinek saját irodalomtörténete van, s ez részben olvasástörténetet is jelent, vagyis olyan válogatást, amelynek nem kell szükségszerűen egybeesnie a hagyományos értékrenddel. Ügy is mondhatnánk, a válogatás jogát próbáljuk megfogalmazni, melynek nincs időrendje, s a fejlődést sem ismeri. A művészetekben egyébként is kockázatos fejlődésről beszélni, mert minden kor olyan művészetet fogad be, amilyent el tud viselni, s az is megtörténik, hogy egyes korok elutasítják tükörképüket. Az előbbi példát ismételve: a Horthy-évtizedek Herczeg munkáival vállaltak közösséget — már ami a hivatalos irodalmat illeti —, pedig ennek a megálmodott dzsentri világnak sosem volt boldogsága legfeljebb hamis illúziókba ringathatta, de a kor uralkodó osztályának, mint minden átmeneti társadalomban, épp saját önző valósága ellenében volt szüksége erre az öncsalásra. Ady, Móricz a kor tükre, s Babits, a Halálfiaival, s ha ezt a kort idézzük, rájuk kell hivatkoznunk: a rossz írók, vagy akik elárulták hivatásukat, ellenpéldának sem jók. S itt nem fejlődésről van szó, evolúcióról, hanem a művészet igazáról, mely egyforma erővel szól hozzánk az egyiptomi földműves panaszából, vagy Illyés verseiből. Az időrend kétségtelen objektivitásával szemben itt a személyre szóló igazság kérlelhetetlenségével kell szembenéznünk, s talán nem árt, ha eszünkbe idézzük, amit a történelemmel kapcsolatban Carlyle ír valahol: bölcs emlékezés és bölcs feledés, ami az irodalomtörténetre fokozottan érvényes. Ugyanis egy pillanatra se gondolhatunk arra, hogy az irodalom az írás története, tehát mennyiségi fogalom, ami azt jelentené, amit Czvittinger és Wallaszky felfogásában, amikor minden olvasásra szánt írásmű magától értetődően az irodalomtörténet része lett. De az a válogatás is, amit az idő szentesített — már utaltunk rá —, óvatosságra int, mert egy képzelt eszmény alapján fokozatosan szűkíti az irodalom fogalmát, s ezen érdemben az esetleges korrekció sem változtat. Ez a fogalomszűkítő tendencia a szakosodás természetes következménye, de félő, hogy végeredményben az ember ellen fordul, mert a teljesség helyett autochton mikrovilágokat teremt, amelyek határait a „szak-féltés” önzése is őrzi. Először Dilthey vette észre a szellem ellentmondásait, s „lényünk totalitására” hivatkozva „a szaktudományokat meghaladó összefüggés” felismerését jelölte meg egy új irodalomtudomány feladatául. A módszerre maga Dilthey adott példát néhány szép tanulmányban (Hölderlin, Novalis), de ezek egyben a határokat is jelezték: ami nála erudició és élmény szerencsés találkozása, nem válhat általános leíró módszerré. Egyébként is a módszer mindig külsőleges, a megközelítés egyik lehetséges formáját jelenti csak. Le kell-e hát mondanunk az irodalomtörténet objektivitásáról, általános érvényéről? Amennyiben egymásutániságot jelent, a folyamat magától értetődő szükségszerűségét, nem mondhatunk le róla, de ez az objektivitás csak a folya-29
