Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 2. szám - Csányi László: Ihlet és értelem

fában (Ferenczi Zoltán irodalomtörténete), s még egy újabb példa: Főúri irodalom — Nemesi irodalom — Polgári irodalom (Szerb Antal), nem titkolhatjuk el gyanakvásunkat, hogy olyan sémákkal van dolgunk, amiket a történetiség kényszerképzete utólag formált, mintegy önállósulva az élménytől, de még az olvasottságtól is. S ez már feltétlenül bizonyos félreértést is jelent. Kármán Fanniját például a „megújulás” címszó alá soroljuk, s közben észre sem veszszük, hogy ezt a megújulást a történet öntörvénye kényszerítette ki, mely azzal se sokat törődik, hogy a Fannit ma már alig lehet olvasni. Helyette a megéltnek, az életrajzi adaléknak kellene irodalmi rangot kapnia, s ezen az sem változtat, hogy legföljebb a kutatók foglalkoznak vele. Markovicsnéval való levélváltására gondolok, ezekre a parázsként izzó lapokra, melyeknek ma is érezzük melegét. „Mily szerencsétlen vagyok, hogy legalább egy pillanatra nem láthattalak, meg nem csókolhattalak. Az ördög megszállta főnökömet, hogy felkér, szánjam az estét az ő munkáinak.” (Kármán levele, 1789. június 15.) Oldalszámra folytathatnám az idézeteket: ez a szerelmespár olyan meghitt közelségünkben él, amit Fanniról vagy Kazinczy Bácsmegyeijéről nem mondhatunk el. S itt nem az élet és irodalom ellentétéről van szó; a szerelmes Kármán világirodalmi rangra emelkedik — amire a Fanni képtelen —, s ami mellé Abelard és Héloise, vagy korabeli példát mondva, a Werther és Choderlos de Laclos kívánkozik.

De másról is szó van. Az irodalomtörténeti folyamatosságot meg kell teremteni, még a „hanyatlás kora” is, ami egyébként távolról sem egyértelmű ítélet, megköveteli a maga íróit, s ha valóban „hanyatlásról” van szó, az irodalomtörténet közepes vagy egyszerűen rossz költőkre fanyalodik, érdektelen írókat emel ki, vagy — erre is van példa, — ha az elmélet úgy kívánja, érdemeseket intéz el néhány sorban. A reformáció irodalma, Szenei Molnár naplója, Szepsi Csombor útirajza, melyek ma is az élmény izgalmát ígérik, valahogy kiestek az irodalmi köztudatból. Nem tehetek róla, a történetiség öncélúságát látom ebben, az osztályozás és rendszerezés szükségszerű következményét, mely kénytelen kategóriákban gondolkozni, holott ez gyakran tévútra vezet. A „kor” és a hozzá kapcsolódó, rendszerré emelt kényszerképzet, hovatovább misztikus fogalom, mely egységbe fog minden egyidejűséget, jóllehet minden korszak önmagában a teljes múlthoz kapcsolódik, ám ugyanakkor nem biztos, hogy a jövőbe is visznek tőle szálak. Gondoljuk meg, Herczeg Ferenc és Móricz Zsigmond kortársak voltak, a szó legteljesebb értelmében, ugyanakkor Herczeg inkább a múlt század második felébe illik, de itt sem a legjobbak közé, mert Csiky Gergely (Sisyphus munkája), Papp Dániel vagy akár Vértesi Arnold — folytathatnánk a sort — legjobb munkái messze túlmutatnak Herczegen, s Móricz Zsigmond mellett érezzük igazi helyüket. A kronológia fölmondja a szolgálatot, s ha nem próbáljuk meg helyettesíteni az élménnyel, egy valódi történetiség igaza megtévesztő értékítéletté válik.

Másban is. A sokat ismételt „hanyatlás kora” olyan jelentős írót tud felmutatni, mint Faludi Ferenc, akinek nemcsak hatása beláthatatlan, de jó néhány olyan verset is írt, amelyek mindig, amíg magyarul olvasunk, igazi versélményt jelent. Nem szabad lebecsülni e „néhány vers” jelentőségét, a mennyiség egyébként sem esztétikai kategória, s ha az irodalmat az olvashatóság szempontjából vizsgáljuk, Faludi a legjobbak közé kerül. Ahogy egy-egy versével

28