Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 2. szám - Szakály Ferenc: A Közép-Duna menti bortermelés fénykora

A Tolnán behajózott bor nagyobb részét nyilvánvalóan a vele szembevetett — s szőlőművelésre egyáltalán nem alkalmas — Duna—Tisza közi részek ekkor még meglehetősen sűrű lakossága fogyasztotta el. Abból a tényből, hogy a bor mellett a tulajdonosok gyakran szekerük után is fizettek átkelési illetéket, nyilvánvaló, hogy a bor a Duna bal parti kikötőhelyekről jórészt tengelyen jutott el fogyasztóihoz.

A tolnai borok legnagyobb fogyasztója és értékesítője azonban, akárcsak egykor a szerémi boré, Szeged városa volt, amely több török pusztítás, az 1552- es visszafoglalási kísérlet, s legvagyonosabb lakóinak elmenekülése után is megmaradt az Alföld legnagyobb városának és legjelentősebb kereskedelmi központjának. Szegedet régi és erős gazdasági szálak fűzték Dél-Tolna megyéhez, s azon belül különösképpen a bátai kikötőhöz. Nagyobbrészt ezen keresztül bonyolódott le ugyanis az alföldi szarvasmarha és a dunántúli bor cseréje, egymással ellenirányú forgalma. A szegedi kereskedők — mint az egy 1543-as hatalmaskodás során kiderült — a Tolna megyei kereskedők mellett itt szoktak találkozni a siklósi és a pécsi árusemberekkel is. A szegediek a bátai vásáron adták át a dunántúliaknak régiójuk legfontosabb árucikkét, a szarvasmarhát (és a sót), s itt szerezték be cserébe a nyugatról érkezett iparcikkeket (főként posztót és vasárut), s — nyilvánvalóan elsősorban — a tolnai borokat.

Istvánffy Miklós, a XVI. századvég legjelesebb humanista történetírója azzal magyarázza az 1552-es szegedi vállalkozás kudarcát, hogy a Tóth Mihály, egykori szegedi főbíró vezette hajdúk, miután elfoglalták a várost, nem tudtak ellenállni az ott nagy mennyiségben felhalmozott szerémi, baranyai és somogyi borok vonzásának, s megrészegedvén azoktól, a török könnyű prédájává váltak. Ugyanígy vélekedik az események kortárs krónikása, Tinódi Lantos Sebestyén is, aki kitűnő információkkal rendelkezett, nyilván a résztvevőktől, a Szegeden történtekről (ő szerémi borról már nem tud, s ebben — a későbbi Istvánffyval szemben — alighanem neki van igaza):

„Semminek állták (gondolták) ők az terekeket,

Senkitől nem félnek, hajtanak sok szép ökröket.

Vígan köteztetnek ökröket, juhokat.

Hogy ők megvehetnék nagy Szegednek várát

Nagy vígan ők iszják Baronya, Somogy borát.”

Gyermekkori szegedi emlékei mozgathatták a Theophania (1575) szerzőjének, Szegedi Lőrincnek a tollát is — figyelmeztet a korabeli Szeged történetének legjobb ismerője, Bálint Sándor —, amikor az ősszülék vásott kölykének, Káinnak szájába a következő szavakat adja: „töltsük meg az ventert (hasat) mind az torkunkig kövér hússal, igyuk jó boronya borát, majdan meghalunk”.

Szeged légvonalban is jó száz kilométerre esik a tolnai borvidéktől, s elképzelhetni, hogy milyen nehézségekkel járt a tolnai bort akár tengelyen, akár pedig vízi úton — vagyis: le a Dunán Titelig, s onnan folyás ellenében a Tiszán — Szegedig szállítani. Ha ennek ellenére vállalták a borszállítással járó nehézségeket és viszontagságokat, az önmagában is minősíti a tolnai borok értékét. S méginkább az, hogy eljutottak azok nemcsak Szeged, hanem a szinte már-már elérhetetlenül távolinak tetsző Debrecen piacaira is. 1556-ban Debrecen nagytanácsa úgy határozott, hogy a Somogyból és Baranyából a városba