Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 2. szám - Szakály Ferenc: A Közép-Duna menti bortermelés fénykora
helyzetre visszapillantó XVI. századi urbáriumok is. Ennél fontosabb útmutatásokat rejt azonban az a néhány — egymást kiegészítő és erősítő — adat, amelyből a bátai kikötő és a bátai vámhely középkor végi jelentőségéről fogalmat alkothatunk. Az akkor még hajózható Sárvíz torkolatánál kialakult bátai kikötő kétségtelenül a Duna középszakaszának egyik legjelentősebb középkori kikötője lehetett, amely alkalmas volt nagyobb hadihajók befogadására is. Kiviláglik ez az 1521-es hadjárat katonai eseményeiből, amikor is mind a Nándorfehérvár megsegítésére küldött, de félútról visszakényszerült naszádok, mind pedig a királyi tábor hajói itt találtak menedéket. A bátai kikötő jelentőségét azonban nem az ilyfajta alkalmi szerep, hanem a rajta keresztül folyamatosan lebonyolított kereskedelmi forgalom adta. A pesti hajósok és a Nyulak-szigeti (Margit-szigeti) apácák közti vámperből kitűnik, hogy a pesti hajósok egyik, sőt — mivel ez az egyetlen név szerint is említett hely — talán éppen legfontosabb célpontja a bátai kikötő (és vásár) volt. Az ügy elsimítására kiküldött bizottság ugyanis 1514-ben ekként határozta meg a pesti hajósok jogait: ,,A pestiek fogadhatnak Pesten hajót, meg is rakhatják ott és ki is rakhatják rakományukat a felhévizi révnél (azaz: a Margit-híd budai hídfője táján). Ezzel szemben a hajóikat nem rakhatják meg itt, hanem kötelesek levinni azokat az ott felgyülemlett lótrágyáról népiesen Nagyganénak nevezett nagy rév alá és hajóikat ott megrakhatják, de csak akkor, ha az a szándékuk, hogy szállítmányukat hátára, vagy a Dunán lefelé található más vásárt ártó helyre viszik: Pest felé az említett szállítmányukkal nem hajózhatnak, hanem csak egyfolytában le a túlsó parton lévő Bálára.” Ha történetesen nem tudnánk is, hogy a pesti hajósok nagyban foglalkoztak borkereskedelemmel, akkor is egészen bizonyosra vehetnénk, hogy Bátát csakis a környéken termett bor tette vonzóvá számukra, hiszen a mögötte húzódó vidék más olyan árucikket nem tudott felajánlani, amiért ezt a hosszú utat rendszeresen bejárni megérte volna. Érdekes részleteket közöl a Bátán keresztül folyó borhajózásról a szekszárdi konvent, mint hitcleshely egyik vizsgálati jegyzőkönyve is: Várdai Miklós két aranyi (Bodrog megye) jobbágya, Molnos György és Tóth Bálint készpénzért bizonyos mennyiségű bort vásároltak „a Baranya megyében (!!) levő Báta nevű mezővárosban" („in oppido Batha vocato is comitatu de Baranya"). A bort Báta alatt, a Sárvíz folyón saját hajójukra rakták, majd vízfolyás iránt lehajóztak vele a Sárvízen a Dunára. Bár hajójuk után mindazokat a járandóságokat — az adót, a révpénzt és az ún. pálépénzt („tam scilicet tributum et vadum, quam etiam pecunias essedales wlgariter palepeenz dictas”) lerótták, amivel ott a hajósok a bátai apátúrnak, Báta földesurának tartoznak, az apát szeremlényi (Bodrog megye) jobbágyai mégis útirányuk megváltoztatására és újabb vámok stb. megfizetésére kényszerítették őket. A bátai „kapun” át — ahová a szekszárdi dombok alatt kanyargó Sárvíz közvetítette — legalább két irányban áramlott tovább a „baranyai” bor: egyfelől — elsősorban talán éppen a pesti hajósok közvetítésével — Pestre, másfelől pedig a Duna—Tisza közére, vagy a Dunán és Tiszán, egyenest a Tiszántúlra. Mindebből következik, hogy a tolnai borok iránt már 1526 előtt, a szerémségi borvidék megléte idején is élénk és széles körű érdeklődés nyilvánult meg, amit nyilván az itteni szőlőművelés virágzása magyaráz. 2 17
