Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 2. szám - Szakály Ferenc: A Közép-Duna menti bortermelés fénykora

hihetőségét nagyban igazolja, hogy a szerémi bor forgalmazásában jeleskedő pesti borkereskedők „Baranyában” és Somogybán is igyekeztek szert tenni extraneus szőlőbirtokokra.

Kézenfekvőnek látszik tehát a feltevés, hogy a szerémi bor kiesése után ezek valamelyikének kellett átvennie azt a szerepet, amelyet a borkereskedelemben korábban a szerémi játszott. S valóban, az alább felsorolandó adatok és megfontolások mind arra mutatnak, hogy — miközben a somogyiakról az országos forgalomban viszonylag kevesebbet hallunk —, a „baranyai” borok szolgáltak a szerémiek pótlására.

Bár Oláh éppen a pécsi piacon tapasztalta a borbőség szembetűnő jeleit, a „baranyai” borok termőhelyét hiába keresnénk akár a mai, akár (az akkortájt némileg kisebb) Baranya megye területén. Az országszerte „baranyaiként” elhíresedett borokat nem ott, hanem Tolna megye délkeleti szegletében, azokon a Szekszárd környéki dombokon termelték, amelyek jó ideig követik jobb kézről a szekszárdi—mohácsi műutat, az egykori buda—eszéki hadiút tolnai szakaszát. Azokon a dombokon, amelyekről az egyik Portán járt császári követség tagja, Marcantonio Pigafetta a következő elragadtatott szavakat vetette papírra (1568): „Átmentünk Hátán, ahol szép és gazdag apátság virágzott valaha, és Bátaszéken. Jól művelt síkságon haladtunk át, mely gyönyörű dombok, s a Duna között fekszik; abból, amit Magyarországból láttam, ez a vidék tűnt előttem a legszebbnek. Három óra alatt Tolnára értünk, mely a Duna Jobb oldalán fekszik. [...] Elhaladtunk Szekszárd. mellett, ahol gazdag apátság volt, az apátsági épület erősséggé van átalakítva, török katonák állomásoznak benne. Vidéke dombos és jól művelt.” A „baranyai” bor tehát azon a dombvidéken termett, amelynek gazdasági központjában, Tolnán, a Dunán lefelé hajózó követségek tagjai rendszerint megtöltekeztek borral (ezt egyébként ritkán volt okuk megbánni). Vagyis: azokon a dombokon, amelynek bora a török hódoltság után szekszárdi borként híresedett el az országon belül, sőt, némelykor azon kívül is.

Hogy a „baranyai” borok Szekszárd környékéről származtak, világosan megmondja egy — alább más összefüggésben még idézendő — XVI. századi debreceni forrás. A magyarázat egyszerű: ezt a részt némelykor a középkorban is Baranyának mondták, és a törökkori protestáns egyházszervezetben pedig a felső-baranyai esperességhez tartozott. Ezért például számos, a Sárköz Tolna megyei részéből származott értelmiségi következetesen Baranyainak nevezte magát. így pl. Baranyai Decsi (Czimor) János, a XVI. század végének és a XVII. század elejének jeles humanista történetírója, aki Erdélyben működött ugyan, de maga árulja el, hogy családja a török elől menekült el Decsről; vagy az az Öcsényi Baranyay Mátyás, akinek neve 1537-ben tatai várkormányzóként tűnik fel forrásainkban.

Bár Szekszárd neve mindjárt első említésekor (pécsváradi alapítólevél, 1015) egy szőlővel kapcsolatban kerül elő, e vidék 1526 előtti szőlőművelésről vajmi keveset tudunk. Egyszerűen azért, mert a terület javarésze a szekszárdi apátság tulajdona volt, amelyet rendkívül ritkán háborgattak más jogigénylők, megfosztva ezzel a történészt az ún. hatalmaskodásokról készült tanúvallatási jegyzőkönyveknek a hétköznapi életre is sokszor fényt vető hasznos információitól. Persze töredékes adatok akadnak, s sokat segíthetnek a hódoltság előtti

16