Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 2. szám - Szilágyi Miklós: Töprengések a szocialista realista festészetről - Tambovi tapasztalatok
már ez az előítélet is a hagyományunk része. Magam (a világ dolgaira éppenhogy ráeszmélő középiskolásként élvén meg ezt a kort) sokkal inkább az utólagos — s utólag „kötelező” erejű — viszolygás és fanyalgás légkörében nevelődtem. Nincsenek tehát személyes tapasztalataim a gúzsba kötésről, a csak-azértismegmutatom táncról és a karrierlovagok grasszálásáról, mégis megtanultam, hogy a szocreál nálunk mit jelentett. Csakhogy: ezzel a „hagyománnyal” semmire sem jutok. Most — legelőször — az előítéletektől kell szabadulnom, hiszen aligha lenne értelme bármiféle viszonyítgatásnak. A nonfiguratív törekvések művészi értékét nem kereshetem a realista felfogású festészethez viszonyítottan, nem állíthatom jobbnak a nem-ábrázoló irányzatokat csak azért, mert— a teória értelmében — tagadnak valamit. És viszont: az ábrázolás, a valóság mégoly precíznek tetsző „leképezése” is lehet elembertelenedett absztrakció, tehát rossz. Tehát nem-művészet. A magyar „szocreál” nyilván ennek a rossznak a példatára. De mi bizonyítja, hogy az ábrázolás elfogadása miatt vált embertelenné és hazuggá? Vagyis: valaminek az „elfogadása” vagy „tagadása” önmagában még nem minősítheti a műalkotást, mert a művészet nem egymással szembeszegülő, egymást kölcsönösen átkozó esztétikai teóriák illusztrációs anyaga. Hinnem kell benne (ha nem hinnék, értelmetlen lenne az élmény befogadására felkészült figyelemmel közeledni minden műhöz, elég lenne a teoretizáló műelemzéseket megtanulnom), hogy a művészetnek általában, s minden igaz műnek egyenként sugárzása — emberi üzenete — van. Először erre az üzenetre kell figyelni, s nem arra, hogy milyen „jelrendszerre” bízta a művész a nekem is szóló üzenetét. El kell hinnem — még akkor is, ha esztétikailag definiálhatatlan a „sugárzás” — hogy nem a mű lényege, csak a „jelrendszer” kortól és teóriától meghatározott. * * * A „Művészek Házában” (a festők és szobrászok közös alkotóházában) járunk műteremről műteremre. Figyeljük a tematikus kompozíciókat, s hallgatjuk a „sztorit” megvilágító mondatokat. A „magyarázat” természetesen szűkszavú, hiszen szakembereknek szól, de így is az emberábrázolás hordozta mondandóra koncentrál. Es ekkor szobrász barátom felfigyel néhány különös-szabálytalan „műtárgyra”. Lecsonkolt, alig megmunkált tuskók. Természeti képződmények, s mégsem azok. Játékos-groteszk formaalakzatok: az egymásba hurkolódó, szeszélyesen kígyózó gyökérkötegek „nem akarnak” tömbbé merevedni, mintha a sorssal vitáznának, önálló életre vágynának. Nem mondja, de tudom: szobrász barátom a kifejezés lehetőségére asszociál. Olyan gyökereket-fatörzseket keres magának, melyekhez minél kevesebbet kell nyúlnia, annál adekvátabban hordozza az emberi kifejezést. A modern szobrászat arra tanított, hogy nemcsak a „csinált”, de a „talált” is művészi alkotás. Már a kiválasztás során, s méginkább a „valamit elvenni, 14
