Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 2. szám - Szilágyi Miklós: Töprengések a szocialista realista festészetről - Tambovi tapasztalatok

valamit hozzátenni” tudatossága révén a természeti véletlen átlényegül: megismételhetetlenül egyszerivé, s ezzel együtt a művész sajátjává nemesedik.

Ha felfedeztük, mi sem természetesebb, rá is mutatunk: íme, a nonfiguratív szobrászat.

Groteszk a szituáció: rajta ülünk a „szobrokon”, tudjuk tehát funkcionális lényegüket. És mégis: úgy érezzük, azonos hullámhosszra álltunk azzal a művésszel, aki „megtalálta” valahol a Cna folyó árterén ezeket a gyökereket.

A helyzethez illően tréfás, évődő a vitánk. Vendéglátóink pontosan érzékelik, hogy nem akarjuk művészetnek állítani, ami az alkotói szándék szerint „használati tárgy”, csupán játszunk egy lehetőséggel. De — ezt is érzik — lényegi kérdések felé kacsintgat játékos ötletünk. Félig tréfásan, félig komolyan bizonygatják tehát az itt és most mindannyiunk számára nyilvánvalót: a szék nem azonos a szoborral; a felfedezett szépség még nem alkotás; a „tetszik a természeti forma, körülveszem hát vele magamat” tartalmú játszadozás még akkor sem közérdekű, ha invenciózusnak, eredetinek, utánozhatatlannak bizonyul.

Ez az apró epizód — hadd reméljem — többet jelent önmagánál. Ha többet: a hevenyészetten felidézett vita, tambovi barátaink érvelése nem csupán valaminek a tételszerű elutasítása, de meggyőződéses igenlés is. Az értékteremtő munka igenlése, ha a véletlen rátalálásnak, az ötletnek nincs művészetteremtő ereje. A funkcionális meghatározottság igenlése, ha a használati tárgy és a művészi tárgy „önmagában való szépsége” egymással össze nem téveszthető. A közösségi érdekű művészet igenlése, ha „nekem tetszik” játékait a műhelymunka részének, nem másnak is szólónak tekinti a művész.

* * *

Tovább nézzük a festményeket. Ahogyan műterem-látogatáskor szokás: hangos elismerés nélkül, félszavakkal, gesztusokkal minősítve a látottakat.

Jól tudom: első találkozáskor csak azt mutatja meg minden művész a kitudja-kicsoda vendégének, amit kiállításon is megmutatna. Látszólag improvizál: „no, még ezt is nézzük meg”; „ezeket is szerettem volna megmutatni, de nagyon sietnek”. Mégis kiszámított a válogatás; nem is lehet kitárulkozó, műhelytitkokat feltáró. De azt sincs okom feltételezni, hogy tendenciózus, valami fontosat eltitkoló. Telitalálatot, lelkesítőén jót, és fáradtat, gyengén megoldottat egyaránt látunk. Tehát nemcsak az önmegítélés szerinti remekművek kerülnek elénk. (Arra ugyanis gyorsan rájövünk, hogy a „jó mű” megítélésében lényegtelen a különbség közöttünk. Könnyű rájönni: a képmutogatásnak is megvan a maga „koreográfiája”. Minden festő azokat a képeket poentírozza, amelyeket főműveknek tekint.)

Éppen ezért feltűnő, hogy minden kép: a jobb is, a gyengébb is, legalább szándéka szerint, végsőkig kiérlelt, minden részletében kiszámított kompozíció. Nincsenek az egyszeri élményt frissen, nyers természetességgel képpé fogalmazó rögtönzések; a „nem tudom fegyelmezni az anyagot, mert az élmény kifejezése fontosabb” indítékú látleletek. Ami egy-egy festményen — részletmegoldásában vagy a felület megmunkálásában — improvizációnak, véletlennek, egyszeri rátalálásnak tetszik, az is szigorúan alárendelődik a kompozíció egészének.

15