Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 2. szám - Vadas Ferenc: Mobilitás és iskola
Némelyik iskolában a szemléltető eszközök egész arzenálja áll. Nem is igazi óra, ahol ötféle masina, meg hatfajta alkalmatosság nem zúdítja a tanulókra az információk áradatát. Ki számol itt olyannal, mint figyelem, meg befogadóképesség! A munkafüzetekkel történő visszaélés tipikus esete, amikor egyesek egységes gondolattartalmakat részekre trancsírozottan úgy sulykoltatnak, hogy közben megfeledkeznek arról, hogy értelme az egésznek van. A lelketlen alkalmazás, a hozzá nem értés mindent a fonákjára fordít, s az egyébként értékes eszközök, a potenciálisan „okos jószágok” vajmi kevés hasznot hoznak, jó, ha kárt nem okoznak. A sajtó, a rádió, a televízió, a könyvek és folyóiratok mérhetetlen menynyiségben ontják a racionális, jól felfogható, de semmi reakciót nem igénylő szövegeket. Egyre több a nyelvvel közvetített információ, és egyre kevesebb az olyan közlés, amely a befogadótól beszédaktivitást követel. Az iskolának ellensúlyoznia kellene ezt a nagyfokú egyoldalúságot, feloldania a passzivitást, fejlesztenie az alkotókészséget, beszéltetni, gondolkodásra késztetni. Ehelyett, ha gépei és ismerethordozói egyszerűen csak „beállnak” a kommunikációs eszközök sorába, ha kiszorítják azt a kevés beszéd- és íráslehetőséget is, ami eddig volt, akkor még nagyobb passzivitásra kárhoztatnak. Ily módon csak a passzív szókincs bővül, a tanulók a szavakat csak érteni fogják, használni kevésbé tudják, sőt, pontosan értelmezni sem mindig, hiszen a felszínesen ismert szavak nem valóságos tartalmaikra, hanem korábbi hallomásaikra utalnak. Nyelv és gondolkodás egymást feltételező ikerpár, nyelv nélkül nincs gondolkodás. A szegényes nyelv sovány gondolattartalmakat takar, a gazdag s választékos színesebb képzelőerővel és gondolatvilággal párosulhat. A továbbtanulási szándékokat vizsgálva örömmel nyugtázhatjuk, hogy a most felnövekvő nemzedéknél nem kell a rétegváltási folyamatok lelassulásával számolni. Ennek egyik oka, hogy a megye ipari fejlődése az országoshoz képest késett, a későbben települő modernebb ipar magasabb képzettséget igényel. Művelődésszociológiai vizsgálataink szerint a tanulók 68 százaléka kíván magasabb, és csupán 5 százalékuk alacsonyabb végzettséget szerezni szüleinél. Nagyon szép, ha többre viszik apjuknál, anyjuknál! Az elképzelések láttán azonban felvetődik néhány kérdés: A szándékokban mennyi a realitás? Összhangban vannak-e a népgazdasági igényekkel? Alkalmas-e iskolarendszerünk a népgazdasági és a tanulói igények kielégítésére? A kérdések sejtetni engedik, hogy a középfokú oktatás a magyar iskolarendszer legproblematikusabb területe, ezen belül is a legtöbb gondot okozza a gimnázium. A gimnázium rákfenéje, hogy másfél évtizedes vajúdás után sem tudta megszülni azt az oktatási formát, amely nemcsak a továbbtanulásra, hanem a közvetlen munkábaállásra is felkészít. Elvetélt gyermekét, az 5 + 1-es oktatást a koraszülés, a sietség vitte sírba. Bevezetése túl gyors volt. A hiányzó feltételeket nem pótolta a körötte bábáskodók lelkesedése, a gyakorlat sem igazolta a szakmai előképzés célkitűzést, a tanulók nem helyezkedtek el a tanult szakmában. Az elhamarkodottság miatti 10
