Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 1. szám - Újvári Lajos: Vilma néni, a tudós asszony
De nem visszhangozza édesanyámnak a visszajövetelit. Mér vótam olyan méltatlan? Hogy édesapámnak bár a hótt-tetemje mellett vótam, De édesanyámnak nem vagyok méltó, Hogy a hótt-testyit lássam es meg, Attól méges nagy bűnös kellett legyek az Isten előtt. Mer édesapám es véletlenül hótt meg, De méges azétt bár méltó vótam meglátni, S bár el tudtam temetni tisztességesen. De édesanyámnak a testyit a vadak fogják megenni S a hollók fogják összeroncsolni. . . Óh Istenem, Istenem, merre menjek s hova legyek? De egyedül s de árván maradtam ezen a világon! Akármerre menjek s akármerröl jöjjek, Nekem egy vigasztaló szót senki sem mond. Óh Istenem, Istenem, be jól mondja az ének; Hogy; jaj az árvának járása-kelése, ]aj annak a fődön jaj minden lépése. Óh mer ha aranyból vóna es a kapufélfája, Azétt bizony méges árva az árva. Mer nincsen annak senki sohutt pártfogója, Csak az Istenben van minden bizodalma. Óh Kármelhegyi Boldogasszony vigasztaljál meg! Ha méltó vagyok arra, S mégegyszer édesanyámat add vissza, ha élve, ha halva! Mert senkim olyan drága a főd szinyin nincsen, Mint a drága édesanya, aki gondozott s felnövelt. Óh mért nem szóllasz édesanyám? Mennyit kiáltottalak? Hogy zúgott az erdő, milyen erősen s méges nem volt semmi válasz sehonnat se Elmentem bé a hegyoldalon, mindent megvizsgáltam De sohutt semmi válasz nem vöt... Az erdő es csak az én hangomat zúgatta, édesanyámnak a hangja sehol-sehol.. . Óh Istenem, Istenem, hát mennyit köny örögtem S hányszor hallgattad meg könyörgésemet. Most mégegyszer hallgasd meg, Mer ha meghallgatod, éjjel-nappal térden imádkozom, Amikor csak időm s alkalmam lesz. Óh Istenem, Istnem küldd el a szent angyalt, Hogy sugárojza meg nekem, Hogy vajon édesanyámat, hol szaggatták el a vadak? Hol kárognak a hollók, hogy oda menjek el? Mert ott tiszta biztosan megtanálom ha halva es, ha élve es. Merre menjek még, hogy megkerejsem? Minden kicsi vögyecskébe, minden kicsi bokor mellett. Csak a szegény Istámnak adna a jó Isten szerencsét!, 57
