Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 1. szám - Újvári Lajos: Vilma néni, a tudós asszony
Hogy ha élve, ha halva megkaphatná! Hogy má egyszer tudjam a végeredményt! Mer ügyes a szüvem meg kell szakadjon! Meg kell szakadjon tiszta teljesen, mer úgyse fogok sokat élni. Egyáltalán, egyáltalán nem tudok többet ezen a világon ballogni. Mer nincsen semmi vigasztalásom, Heába vannak annyi sok jó embereim, Olyan szépen, mint édesanyám senki sem vigasztal. . . ... s akkor osztág, hogy alábbhagytam a siratást egy nagy kiáltás hallatszott s én rögtön válaszolok es s akkor megint nagyobbat rikolt s én vissza kiájtottam, s mikor a harmadikot es kiájtotta, akkor én es olyat rikojtottam, hogy az erdő es s a legkäsebb bokrocska es csengett s akkor leültem vót egy bokorba, honnan láttam bé az útba. Hát egyszer a bojtok között látszik, hogy hojza édesanyámot Istám lóháton. Istenem, ha halva lehet, nem tudja hozni, mert a halott a ló hátán nem ül meg. Hát élve kell hogy legyen valamennyire. S akkor ügyes jött az a ló, mintha vették vóna... Mikor hejzám érnek aszongya Istám; ne szólj hozzá, hogy keresésére indultunk, mert nincsen eszénél, s ne hogy kirekedjen az esze teljesen. S mikor együtt kiértünk a hegytetőre azt mondom; Istám, tegyük le egy kicsinyég, pihenjen meg, mert a lütőre nem bírja a lovat. De nem álltunk meg, ha élve megkaptuk, hát élve es vigyük haza. Alig mentünk pár métert a lütön, hát csúszott előre a ló hátán, semmiképpen sem tudott megülni akkor már. Levettük s a szép selymes pázsintra fektettük, Istám meg szél sebesen ellépett haza, bogy székért hojzon. Akkor édesanyám egy kicsidég elszenderedett, nem sok idő múltán hirtelen fölserkent s én nyomban karton fogtam s elindultunk. De hamar elfáradod s azt mondtam, üljünk le e helybe, hejszen münköt nem a török hajt! Leültünk s én hoztam a kalapoméul vizet néki, mert ott a csúcson csiprocskám nem volt. Újra elindultunk s az aljba érkezvén megint adtam neki vizet s akkor jött ő helyre. Olyan normális támpontra tudják-ó? S akkor aszongya; Tik méges a keresésemre indultatok? S mondom, igen idesanya, csak nem mertük egyből megmondani, mert elmezavarta vót, s hogy nehogy megijedjen s esetleg ügyes maradjon, mer aki ijedségből vagy bánatból eszét veszti s erejét veszti, az többet vissza sohase jő. S én csak ettől féltem, nehogy elveszítse elméjét... No hát elég az hejzá, mikor leértünk vót a Báró kalyibájáig, hát akkor érkezik Istám a szekér vei. Feltettük s akkorra osztág már annyi sokan kerültek essze-vissza a népek, hogy Istám a lóra csapott s aszonta hajtogassuk a lovat, hogy érjünk már haza. Hamarost haza es kerültünk s mikor lesegéltük a szekérről, akkor látom, hogy csupa sár a gúnyája, minden. S akkor bébivom Maricskát, hogy mosdassa meg, de látom, hogy szégyellt s aszongya, megmosdózom én fiam egyedül, s mivel láttam, hogy olyan erényes, hát gyorsan vizet tettem a fütlőre s azt béadtam néki...” Ápolgatta még két, panaszokkal és nehéz sóhajokkal árnyékolt esztendőig. Sorsának oldalra dőlt ladikját már nem lehetett az elmerüléstől megóvni. Nyomasztó félelmeit, melyek utolsó hónapjait megkörnyékezték, elnyomták halálba készülődésének nyugodt és bölcs pillanatai. Csillagképek szikrázhattak lelkében, 58
