Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 1. szám - Újvári Lajos: Vilma néni, a tudós asszony
„.... iskolába csak négy hónapot járt édesanyám Közeplokon a községi nagy iskolában, mert akkor csak az az. egy iskola volt az egész bosszú Gyimesvölgyén, de mivel az akkori időben nem erőszakolták az iskolát, s ö erősen kényeske vala, mint egyedül való lyányecska, hazavitték hát Szalamás-patakára s otthon kezdett vót újból tanulni a szógáktól, akik. írástudók voltak. Mert a szülei azért fogadtak írástudó szógákat, hogy ők tanítsák, meg olvasni. Írni pedig elfelejtették. megtanítani s azért most tudja olvasni a kézírást es a nyomtatottat es, de írni nem tud. De nem baj, megtanulja azt es majd Józsafök kertjében mikor Szent Mihály lesz a tanára.” Sándor barátom levelei rendre érkeztek hozzám s jönnek ma is szorgalmasan, immár tízegynéhány esztendő óta. Régóta tudja, hogy írni szeretnék édesanyjáról, s ő készségesen nekiült, még édesanyja életében, s szorgos kézzel rótta nyomtatott betűket utánzó gyöngybetűivel, hosszú, sokszor nyolc-, tizenhét oldalas leveleit, melyekből hajdan tisztességes módban élő családjának története összeállt. E hoszszú beszámolókból szemelgetek most és közlök részleteket, híven követvén szavait. Csupán helyesírását javítottam itt-ott a könnyebb olvashatóság céljából. Nem betűhíven tehát, de pontosan másolom szavait. Ám mielőtt Sándor leveleiből olvasnánk, kapcsoljuk csak be a magnetofont s hallgassuk Vilma néni igézetes szavait. Mit mond ő maga fiatal éveiről. „ ... Hát hogyne tudnék a mondóasszonyokról beszélni! Ezeknek a mondóasszonyoknak a jó Isten megengedte, hogy álmikban es, élőben es megjelenjenek a holtak s ők mindent elmondanak. Soha sem jártam én életemben azokhoz, csak paphoz. Bizony Isten! En csak úgy tizennégy, vaj tizenhat esztendős lányecska vótam s édesanyámval — boldoguljon, Szépvizen vótunk búcsún, ahajt csak, ahol magik es Csíkból bejönnek a Szellő-hegye ódalánál. Elláttak oda egy nagy gazda helyre, így hittak Marci fóska Kopac. Olyan kopac ember vót, mint Bálint, az öcsém. Sohutt egy hajszál nem vót a fejin. Elláttak oda búlcsúra s mikor valamennyi ételnek vége lett vót, felkel egy fehérnép az asztal mellől, veszi az olvasóját s kimenyen az ajtón. Mikor valamennyi evésnek, vége lett, mü es csak felköltünk s kimenyünk s eljárunk hátra a csűr előtt, bényárult szép üdében, hát ott mondogatta az olvasóját a szentdomonkosi mondóasszony. Egyszer odajő hejzám, megsikogassa a fejemet s mondja; ugye leánkám azért búsulsz, hogy ilyen a szemed?, mert hogy a bal szememen virág van. En nem tudom, akkor tudtam-e búsulkodni vaj nem, mert én nem tudtam mi az a bú. Mer én a Prezsmár udvarán a bút nem láttam soha. Élményén édesanyámhoz es s azt mondja, ugye csángó néni lelkem búsulkodik, hogy leánykájának ilyen a szeme? Mer csak én vótam lánya s négy fia vót még. Aszongya édesanyám; hejszen eleget búsulunk aszongya, mert négy ökör s két ló van az udvaron s azt mind érette adnák, ha valaki meg tudná csinálni, hogy az es olyan legyen, mint a más szeme. S akkor aszonta a mondóasszony; néni lelkem, ha magik azt tudnák, amit én tudok, magik azt a négy ökröt s két lovat azétt adnák, hogy ilyen legyen, amilyen! Mert az édesapjának a nagyapja perben hótt meg s annak a büntetése a levegőben járkál s ő a Gyehenna tüzére szállott. A Gyehenna tüze emésztette a lelkét, — pedig olyan emberecske vót az, hogy bizonyt soha se mondott. Gothárnak hítták, Gothár Gyurkának. Édesapám nagyapja vót. 5°
