Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 1. szám - Szilágyi Miklós: A.falu bolondja, avagy az egyén és a közösség viszonya a népművészetben
a paraszti munka szolgálójának, ezért hasznosnak állítani, mindeme „haszontalanságok” népművészetnek minősülhetnek? Ha logikai a következtetés, ismét nem a paraszti élet belső logikája szerint az. E „haszontalanságok” ugyanis a közösség szertartásrendiében megkapták funkciójukat, s a munka hasznosságához mérhető jelentőségüket. Az egyén — ha a zene, a dal, a tánc, a mese potenciális művészévé lett, azaz tudta mindazt, ami ezeknek a művészeti ágaknak a „hagyományos technikájából” megtanulható — tudomásul vette egyszersmind: ő maga és minden képessége a szertartásért van. És lehetett „költő”, „dramaturg”, „rendező”, „főszereplő” vagy „statiszta” — hasznosnak érezhette magát. A minden nap újrakezdődő szertartást az emberi élet egyedül elviselhetetlen örömei és félelmei tették közösségivé. Azért tehették — valamikor az ősidőkben — mert az örömöknek és félelmeknek a közösség minden tagjában azonos volt a lelki rezonanciája. Az öröm: az életre készülődés szilajsága, az ünnepnapok felszabadultsága. Táncba, dalba oldható, ha van kivel, ha van mikor. A félelem: a munka eredményét fenyegető mítoszi hatalmak láthatatlan jelenléte, a mindig-halálra-készülődés parancsa. Messze űzhető, ha van kivel, ha van mikor szavakká átlényegíteni. A „legyen kivel, legyen mikor” szükséglete éltette a hagyományos paraszti közösségben is a szertartásokat, szabta meg rendjüket. Ez a szükséglet osztotta a szerepeket, és készített elő a kötelező újabb szerepekre. Mert a szertartásrendű színjáték folyton cseréli a szereplőit. Az epizodista nyoszolyólánynak főszereplő menyasszonnyá kell lennie, majd egy-két évtized alatt — akarja, nem akarja — beleszürkül a főzőasszony statiszta szerepébe, s újra készül: fia-lánya lakodalmának anya-szerepe várja. A legdélcegebb legény, virtus-próbák állandó hőse, a legjobb táncos idő telvén ugyanilyen természetű fia könyörtelen-szigorú apjának szerepét vállalja, s csak a lakodalmi vigasság tetőpontján, egy soha-nem-látott verbunkban élheti át ismét a virtus-próbák legényhősének szerepét. Az élet és halál, a füvek és a fák titkát vallató asszony, aki a nagyanyjától tanult borzongatóan szép meséket mondja a fonóban, meghallhatja, amint félelemmel suttogják a háta mögött: boszorkány. És vállalja a gyűlölt-rettegett-tisztelt szerepet, pedig tudja: csodált meséit most már másképp hallgatják. Szerepe szerint rítussá — rontássá-gyógyítássá — kell átlényegítenie az eddig szavakkal megidézett mítoszt. Cserélődtek a szerepek. Kiszámíthatóan, ha az emberi élet szabta az egymásutánt. És kiszámíthatatlanul, mert mindig voltak, akik egyéniségüket átlényegítően élték át a mítoszokat. „Boszorkány” — suttogták róla — „Vén bolond, végigtáncolja az éjszakát, benőhetne a feje lágya” — morogták — „Ne nótázz mindig, mit szól a szomszéd” — intették. Nem bánta: hadd suttogjanak, hadd morogjanak. Tudta: a közösségnek szüksége van az ilyen egyéniségekre is. De: nem tudta, hogy ő a falu „lángeszű bolondja”. 45
