Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 1. szám - Szilágyi Miklós: A.falu bolondja, avagy az egyén és a közösség viszonya a népművészetben
az enyém legyen” parttalan vágyát a „de azért jónak, hasznosnak kell lennie” parancsával fegyelmezni. Fegyelmeznie kellett, mert... Telente szőtt a parasztasszony: a maga termelte kenderből szőtte a lánya stafírungját. De szőtt a takács is: ez volt a tanult mestersége. Ügy kellett szőnie, hogy inkább vele készíttessék el a stafírungot. Mosósulykob faragott a parasztlegény, de ha ügyes kezűnek ismerték a falujában, nemcsak a maga szerelmi ajándékaként. Pénzt kapott érte? jó szót? barátságot? — mindenképpen megfizették a munkáját. A fazekas szekérre rakta portékáját, s elszekerezett a vásárba. Ha tudta — s miért ne tudta volna? — kik lesznek a vásárlói: milyen köcsögöt, tálat, korsót keresnek, jó vásárt csinált. A szűcs hímezte a ködmönt, a bíró ködmönét, s azon töprengett: vajon tetszik-e majd bíró uramnak, megadja-e a 6 rhenusi forintot? Azt mondta, övé legyen a legszebb a faluban .. . Nem folytatom: elég nyilvánvaló, hogy azok a tárgyak, melyeket — sommásan — népművészetinek állítunk, jórészt specialisták műhelyéből kerültek ki. „Barkácsolhatott” magának bárki, ha rávitte a szükség, s ha elsajátította — elleste, a maga kárán megtanulta — a technikai minimumot. De: amint ennél többet tudott a „jó és szép” tárgyak alkotásához szükséges mesterfogásokból — elkezdhette az „árutermelést”. El kellett kezdenie, mert a közösségnek is szüksége volt az általa készített tárgyakra. Megint mások nem ellesték: megtanulták tapasztalt mesterektől a mesterfogásokat. Eltöltvén az inasidőt, a fél országot bebarangolták, eljutottak külországokba is, hogy minden megtanulhatóval felvértezetten az igények kiszolgálói, és — amennyire lehet — irányítói: új igények élesztgetői legyenek. Ha csak a végterméket — a múzeumi tárgyakat — nézzük, minden paraszti használati tárgy, mely a valamilyen módon megtanult hagyományos technológiával előállított, minden tárgy, mely valamiképp specializálódott mesterek műhelyéből kikerült, népművészetinek tűnik. A maga gyönyörűségére faragó, kicsit ügyetlen pásztor ivócsanakja és a faragó-specialista falvak parasztjainak vásárra vitt, tökéletesen szerkesztett-komponált ácsolt ládái, az inasnak bamba, s ezért a mesterségtől eltanácsolt kontár-fazekas bumfordi butykosa, és az a miskakancsó, mely — talán — valamelyik falubeli borissza portréját formázta, hirdetvén, hogy mester uram ezt is tudja. Népművészetinek tűnik, pedig csak potenciális művészek alkotása minden tárgy. Azért még nem voltak művészek, mert tudták (ki jobban, ki kevésbé jól) a technikát. Művésszé az egyéni invenció, a belső sugallat tehette egyiküket-másikukat. Ha művésszé tette, ez sugárzik a tárgyon: hirdeti, hogy a „jót” nemcsak a „széppel”, de a „még szebbel” tudták azonosítani, jóllehet konkrétan meghatározott igények szolgáivá szegődtek. A tárgy-alkotásról: a munka és mívesség, a hasznosság és szépség kötelező egységéről beszéltem. Azt mondtam volna ezzel, hogy a „munka” és a „hasznosság” egymást feltételezi; csak a munka hitelesítette alkotásnak kell megtalálnia a szép és jó egyensúlyát? Amiből logikailag következnék: mert a zenét, a dalt, a táncot, a mesét nem lehet — a teória értelmében sem — 44
