Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 1. szám - Szilágyi Miklós: A.falu bolondja, avagy az egyén és a közösség viszonya a népművészetben
Néztem, néztem — gyerekként — nagyanyámat, s nem értettem: miért hinti tele egymásba hurkolódó ábrákkal, végtelen „díszítő motívumokkal” a szoba földjét, amikor locsol. Nem tudta megmagyarázni miért, de így kellett locsolnia. Nem zökkentette ki a sietség, más munka. Ha takarított, tclchintette a földet néhány óra alatt semmivé foszló képeivel. Megpróbáltam ellesni egy hallgatag kötélgyártó titkát: a kimért mozdulatok tévedhetetlen automatizmusát. A keze beszélt. Kérdezhettem egy-egy mozdulat okát-értelmét, a keze helyett nem tudta elmondani. Rózsát tekert a kötőfékre a vékony zsinegből, és nem értette, miért látom díszítésnek. Irigyeltem a matuzsálem korú kádárt: munkakedvét, életerejét. És irigyeltem a szerszámait: a gyalut a kismadárral, a pontokból-vonalkákból szerkesztett virágokkal. Mutatom neki a madarat. „Ezt még a nagyapám csinálta — mondja. — Mindig szerettem, jó gyalu. Miért érdekli a madár?” Csakugyan: miért a madár, a virág érdekel bennünket? Miért nem a régen halott nagyapa, aki madár nélkül, virág nélkül nem tudott gyalut csinálni magának? Azóta is keresem a madarat, a virágot a munkaeszközökön — ez együtt jár a muzeológusi hivatással. A vénséges vén kádár — s mind a többiek, akik az önkifejezés lehetőségeként nyúltak a szerszámokhoz — mégis megtanítottak valamire. Igyekszem elfelejteni, ha a népművészetet értelmezem, a szép esztétikai fogalmát. Azóta a paraszti művészetben és a paraszti munkában kifejeződő emberi tartalmakat azonos értékűnek, azonos intenzitásúnak gondolom. „Parttalanná” teszem a művészetet, ha a becsületes mestereket művészként tisztelem? Nem hiszem, hogy így lenne. Nem művészekről: potenciális művészekről szólottám. Olyan emberekről, akik az alkotás örömét, a kifejezés lehetőségét a munkában találták meg. Aligha lényeges, ha nem olyan munkában, milyet mi — másféle esztétikánk szerint — művészi munkaként elkülönítünk. Azt hiszem, tüzetesen végig kell gondolnunk, hogy a paraszti munkának nincs külön „esztétikája” és „etikája”. A szép, a tetszetős csak a jóval, a hasznot hajtóval értelmezhető. Ha egy tárgynak „magában-való-szépsége” van, annak jónak is kell lennie. És nem lehet jó, amin én, a kívülálló is, ne fedezném fel a magam normája szerint értelmezett esztétikumot. Ha az esztétika és etika lényegi azonosságából akarjuk megérteni a népművészetet, akkor sem elégedhetünk meg a mindenki által megtanulható technika: a tökéletessé, automatikussá csiszolódott mesterfogások létrehozta végtermék „szép, tehát jó” minősítésével. A szép és a jó lényegi azonosítása nem jelentett vak prakticizmust: a jó a szebbel, a még szebbel is azonosulhatott. A gyönyörködtetés szándéka, az önmagáért való szépség keresése, mindaddig fokozható volt, amíg nem került ellentétbe a jóval. A művészet — csak a parasztművészet — eszerint valahol ott kezdődik, ahol — az önkifejezés érdekében — már egyensúlyozni kell a szép és a jó között. Amikor az egyéni invenció a megtanulható, a hagyományozódott technika fölé nő, s meg kell találnia az alkotónak a „még szebb legyen”, a „csak 4?
