Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 1. szám - Szilágyi Miklós: A.falu bolondja, avagy az egyén és a közösség viszonya a népművészetben
parasztok levetett holmiját: a bájos együgyűségeket és a gyermeki lélek romlatlan virágait. Még tart a végkiárusitás: várjuk a vevőket. Amíg jönnek, megélnek a hagyományok őrzői. Hadd másolják az értelmüket-jelentésüket vesztett „ábrákat”. Ha kontárok, ha művészek, egyre megy — a kereskedők dolga a válogatás. Tudniuk kell: a mindenkori piac mit ítél népművészetnek. Nem vitatom, dehogy vitatom a „népművészeti hagyományok” jelenkori társadalmi szerepét. De nem téveszthetem össze a „társadalmi szerepet” a művészetnek állított tömegtermeléssel! Az áruvá vált népművészetben is igyekszem megkeresni az értéket. Vagy az érték visszfényét? Még így is — visszfényként — lehet sugárzó a népművészet. És az sem zavar, ha nem tudom csalhatatlanul eldönteni: a másolt sugárzik-e, a másolat burkán át, vagy — mert az alkotóban munkál valami belső sugallat — önfénye is van a másolatnak. Nem vitatom tehát, hogy bárkinek joga van a maga nosztalgiáit, a maga ízlését, sőt: a maga hasznát keresni a népművészeten. De: hadd ne a levetett kacattá silányult, a piac kedvéért felfedezett népművészet alkotóit faggassam, ha a paraszti alkotó egyéniség titkát akarom meglesni. Hiszen tudom, hogy nem az önmegvalósítás kényszere, hanem a magamutogatás és mások helyeslő ítélete élteti bennük a művészi szándékot... Inkább hallgatom azokat, akik számára a munka jelentette az önmegvalósítás egyetlen lehetőségét. Azt a parasztembert, aki az 1950-es években szabotázsért elítélten (joggal, vagy jogtalanul, ebből a szempontból lényegtelen) Állam-pusztán dolgozott. Felidézvén emlékeit, nem a szabadságvesztés embernyomorító, embert próbáló élményét sírja, hanem a szép és jó munkával megszerezhető önbecsüléssel büszkélkedik. Megmutathatta, csak ott mutathatta meg igazán, hogyan kell kazlat rakni! Nagy kazlat, szép kazlat! Olyat, amilyet a maga gyönyörűségére addig sohasem rakhatott, mert 25 holdnyi gazdaságában nem volt elégi szalma, nem volt elég ember. Akkor sem latolgatta, most sem: érdemes volt-e belerakni abba a kazalba a vágyait. Az sem érdekelte: lesz-e, aki olyannak ítéli alkotását, amilyennek szánta; észreveszik-e az önbecsülés szándékát. Magának rakta a kazlat... Azt a kovácsot hallgatom, akinek a patkolás jelentette az örömöt, az élet értelmét. Meglátott az utcán egy sánta lovat, s kérte a gazdát: ha úgyis vágóhídra viszi, hadd nézze meg a patáját. Szép ló lenne, kár érte. Órákat töltött a gennyes pata tisztításával, a gyógypatkó felverésével, s nem várt ellenszolgáltatást. Öntudatosan utasította vissza a ló gyógyulása után a felkínált fizetséget: a magam gyönyörűségére csináltam... Azt a halászt hallgatom, aki — nyolcvan éve fölött — nem szállhatván vízre, halászszerszámok miniatürizálásával bíbelődött. Az emlékezetében élő eredetit kicsinyítette tenyérbe illő „szemléltető eszközzé”. A funkcionális lényeget a zsigereiben érezte, ezt akarta visszaadni. Ehhez — pedig fegyelmezetten, pontosan fogalmazott — nem volt elég a szó, meg kellett találnia az egyetlen lehetséges kifejezési formát. Hosszasan beszélgettünk, s azt hiszem, megértettem: ezeket az apró „játékszereket” tanúságtételnek, élete értelme magyarázatának szánta. 42
