Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 1. szám - Szilágyi Miklós: A.falu bolondja, avagy az egyén és a közösség viszonya a népművészetben

éjjel és olvasatlanul is írnak”. Ezért lett, ezért lehetett „lángelmék és szűk eszű parasztok közös munkája” a népművészet, melyben — mint Noé bárkájában — átvészelhetjük, szorongva bár, a veszélyt. A népművészet magunkra vonatkoztatása: az iskolázott figyelmű szamaritánus és az ő irgalmára szoruló szerencsétlenek automatikus együtt cselekvése fontosabb tehát ebben a gondolatmenetben, mint a népművészet eredetéről szóló teoretizálás.

Engem azonban a „lánglelkű falu bolondja” — nem a szó, de amit itt és most jelent — a „teória” értelmében foglalkoztat. És ugyanígy a közösség is, hiszen nélküle a „lánglclkűek” sem, a „szűk eszűek” sem élhetnek. Annak, amit mondandó vagyok, másképpen van magunkra vonatkoztatható tanulsága: az egymásra utaltság vállalása a népművészet.

Ha azt állítom, hogy a paraszti közösségnek szüksége volt a lángeszű falu bolondjára: vele és általa ismert önmagára, a művész és éltető közege általánosan érvényes — nemcsak a népművészetre érvényes — modelljéről beszélek. Ez azonban nem lehet a néprajzos töprengéseinek végső tanulsága. Azt is állítanom kell, ha a magam és mások tapasztalataira figyelek, hogy a paraszti közösségben nem volt sorsszerűén kimért a „bolond” szerepe. A művészsorsnak és a közösség reakcióinak egyidejű átélése, az egyéni invenció és a közösségi kontroll belesűrűsödése az alkotó folyamatba „lehetetleníti” a potenciális bolondokat, s helyette a szerepcsere állandó lehetőségét kínálja. A népművészet alkotói természetesen egyének, sőt: egyéniségek. De csak oly mértékben akarnak kiválni, különbözni, hogy egyszersmind megmaradhassanak a népművészet közönségének, éltető közegének.

Vagyis a paraszti közösségnek végülis nem bolondokra volt szüksége, hanem olyan egyéniségekre, akik az éppen aktuális közösségi érdekű cselekvés tüzében — időről időre, ideig-óráig — vállalták a „bolond” szerepét. Azt a szerepet, melyet helyettük senki más nem tudott volna eljátszani. Az egyén is, a közösség is tudta — erre építette fel szabályozó rendszerét! —, hogy az önmagába záruló emberi élet az éppen aktuális cselekvések egymásba kapcsolódó, szakadatlan láncolata. Ebben a láncolatban, melyben vannak fontos és kevésbé fontos láncszemek, de a kevésbé fontos is fontossá válhat, ha éppen az az aktuális, bárkinek meg lehet találnia a maga szerepét. Hogy a közösség számára hasznossá tegye a maga — bármennyire is jelentéktelen — egyéni adottságait. Ha megtette, amire ő rendeltetett, másutt, más aktuális cselekvések közben lehet „statiszta” is: nem nyomasztja a maga törpeségének, éppen cselekvő társa „lángeszének” tudata. Hiszen csak szerepet cseréltek.

De: eddig csak teória, s túl szép ahhoz, hogy igaz lehessen.

Ma már (és nálunk) „kontárnak” vagy „művésznek” egy a célja, ha a jelenkori népművészet művelőjének, a hagyományok őrzőjének tudja magát: kiválni, híressé lenni azért, hogy megélhessen.

Kiválni a szürke tömegből: a népművészet államilag, intézményesítetten elismert alkotójaként, mert ez már rang. Híressé lenni: a népművészetről értekező műítészek értékítélete szerint, mert amit ők tudnak, fontosabb a belső sugallatnál. Megélhetni: mert a megszerzett rang és a sugallatot helyettesítő súgás a népművészeti termékek újmódi felhasználói érdekében szükséges.

A népművészet felfedezésének másnapján kelendő árucikké vált — mindig éppen az, amit felfedeztek. Kirámoltuk tehát a nagyvilág ócskapiacára a voltál