Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 1. szám - Szilágyi Miklós: A.falu bolondja, avagy az egyén és a közösség viszonya a népművészetben
SZILÁGYI MIKLÓS: A. falu bolondja avagy Az egyén és közösség viszonya a népművészetben Pilinszky János az újra-magunkra-találás gondján töpreng, a jelentésüket vesztett szavak értelmét keresi. Ezért beszélget Sheryl Suttonnal, a néger színésznővel. Aki tudja a legnagyobbat, amit ember tudhat: érti a csönd szavát, az értelmetlenné, embertelenné aljasuk cselekvés mozdulatlansággá lényegülésének jelentését. Nagy erő két ember szép együtt gondolkodása: hatalmába kerít, belekapcsol az együtt gondolkodás áramkörébe. Arra kényszerülünk, hogy belekapcsolódván a hűvös józanság és az izzó félelem magasfeszültsége teremtette kegyetlen — mert magunkra eszméltető — beszélgetésbe, tovább töprengjünk a szavakon. Olyan szavakon, melyek nekünk fontosak. Nekünk lennének fontosak, ha nem vesztették volna el jelentésüket. A töprengés nem lehet Pilinszky János eredendő szándéka ellenére. Talán akkor sem, ha most egy néprajzos úgy kapcsolódik bele két egymás helyett is gondolkodni tudó ember áramkörébe, hogy egyszersmind megbontja azt: saját „rögeszméit” kapcsolja rá. Van-e joga erre? — nem kérdezi. Reméli csupán a feloldozást... Sheryl Sutton mondja: „Egy lánglelkű falu bolondfa órákig állva maradt az esőben. Aztán elmesélte azt, ami megállította. Így született a népművészet. A fiatalember szavait senki se vette komolyan, de senki sem tudta kiverni a fejéből. Az emlékezet volt a lektora, a nyomdája, a kiadója. Közben egy-egy ember szeszélye vagy tompasága súlyos hibákat ejtett rajta, amit megint mások emlékezete, leleménye korrigált. Az egyszeri így vált fokról fokra egyetemessé, és a rajta esett ütések és kopások végül éppoly igazzá, szervessé és bensőségessé vagy talán még komolyabbá, mint az, amit elkoptattak, behorpasztottak, elfelejtettek és megőriztek.’’ Ilyen egyszerű lenne, amit érteni szeretnénk: az egyén és a közösség viszonya? Tudom — ha figyelmesen olvasok, tudnom kell —, hogy a „lánglelkű falu bolondja” csak eszköz a sors kezében. Meg kell állnia az esőben, s el kell mondania: miért állt meg, akkor is, ha senki sem veszi komolyan. Pilinszkyt azonban most nem a bolond, inkább az ütések és kopások érdeklik, mert „ezek 40
