Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 1. szám - Csuka Zoltán: A sztrugai költői esték - tizenhatodszor

rémlik előttem az első, tizenhat év előtti ünnepség, amikor még egyszerű, kicsinyke költőcsoporttal kezdte meg diadalmas htját a költői fesztivál. Az én emlékezetem azonban sokkal messzebbre néz, abba az időbe, amikor itt még nem a szabad Makedónia országában jártam, hanem magam is, túl fiatalon legelőször vetődtem erre a földre, és csaknem ugyanitt, ezen a ponton, 1924-ben, egy kicsinyke kis halásztelepülést találtam.

Emlékszem, még a régi Szerbiában, amikor szerb csendőrszuronyok őrizték ezt a vidéket, amelyet Dél-Szcrbiának nevezett a szerb királyság, a szkopjei újságíró-kongresszuson voltam, s utána bejártuk ezt a vidéket a szerb és horvát újságírókkal együtt. Az akkori kis halásztelepülést a sötétkék mély Ohridi tó legészakibb pontján, teljesen elhagyatott vidéken mutatták be nekünk, ahol a tó legfinomabb halait, az angolnákat fogták. Mert az Ohridi tó fölött még nem állott az impozáns híd, amelyen évről évre a világ minden tájáról egybegyülekezett írók szavalják most verseiket, hanem a kis halászfalu mutatta be ősrégi dereglyéit, amelynek formája is olyan volt, mint több ezer év előtt, és a Fekete Drim még szabadon zúgott észak felé lejtős medrében, hogy először északra, majd mintegy száz kilométer után hirtelen megfordulva nyugatra zúgjon alá az Adriai tengerbe. Akkor mesélték, hogy az itteni angolnák minden évben egyszer nászútjukon elúsznak egészen az Atlanti óceánig, s utána visszajönnek, mert akkor még nem zárta el a vízierőmű útjukat. Ma már a völgyelzáró gát ebben megakadályozza őket.

Azóta az angolnák is kipusztultak innen, viszont megmaradtak a tó legnagyobb kincsei, a pisztrángok. Igaz, azokból sincs annyi, mint azelőtt, meg apróbbá is váltak, s az ősi formájú dereglyéket is hiába keresi a mai utas; egy sem maradt belőlük. Talán az ohridi múzeumban. Most, több mint fél évszázaddal később, közvetlenül a zsilipen kiömlő víz fölött álló hídon tartják meg évente a költői fesztivál záró ünnepélyét, amelyen a világ minden tájáról idesereglett költők mondják el anyanyelvükön verseiket, s utána tolmács lép a helyükbe, hogy makedón nyelven megismételjék a költeményeket. Mert a hídon túl, mint valami párhuzamosan húzódó arénában a hallgatóság ezrei hallgatják kíváncsian a verseket, és igazán megható Sztruga és Ohrid lakosainak türelme és figyelme, mellyel végigkíséri a több mint két óra hosszat tartó műsort. Európa nagy nemzeteinek költőin kívül — angol, francia, amerikai, lengyel, magyar, román, csehszlovák, bolgár költők egymás után vonulnak fel verseikkel, természetesen az orosz( és szovjet népek költőivel együtt, no meg a törökök, iránok, algériaiak, perzsák, s ki tudná felsorolni az éveken át változó hosszú névsort, akik közül eddig nem egy nyerte el az ünnepély nagydíjával járó aranykoszorút. Ezt az elismerést, amely minden esetben az eddig elért költői életműért szól. Hadd említsem meg elsősorban a mi Nagy Lászlónkat, aki 1968-ban Versben bujdosó c. verséért nyerte el az aranykoszorút, melyet már akkor makedónra fordított nagy költőbarátunk, a makedón Paszkál Gilevszki. De álljunk meg itt egy pillanatra: Paszkál Gilevszki elemista korában mint a görögországi forradalom menekültje jutott el Magyarországra, és tanulta meg nyelvünket; évtizedeken át József Attila, Ady Endre és a mai magyar költészet legjobbjainak fordítását adta ki makedón nyelven. De Nagy Lászlón kívül olyan nagy költők nyerték el az aranykoszorút, mint az amerikai Auden, az olasz

37