Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 3. szám - Egy öreg kovács mondja. Lejegyezte: Szilágyi Miklós

deztünk a családtagokkal. A környékbelieket, a bölcskeieket, madocsaiakat is beszerveztük, azok is ide jártak a gyűlésre. Űgyhogy közös vacsorát is rendeztünk, hogy minél jobban összetartozzunk.

Azelőtt vasárnap dógoztak a kovácsok sokat. Mert a pógár vasárnap ráért! Elmentek a kovácshoz patkoltatni, ők elborozgattak, elbeszélgettek, a kovács meg dógozott. Persze ez nekünk fájó pont vót, és természetesen ezt is meg kellett szervezni, hogy ezt abbahagyjuk. Sokan féltek tőle, hogy majd elmegy a kuncsaft, megharagszik. De ha egyszer mindannyiónk ezt csinálja, akkor nincs hova menni neki! Ezt is meg tudtuk végül szervezni, hogy nem dógoztunk vasárnap.

„MI IS HITELEZÜNK A FÖLDNEK,

HÁT AKKOR A KOVÁCS IS HITELEZZEN NEKÜNK”

Ennek a mesterségnek a hitel vót az átka. Mert az vót az átkozott divat, hogy újévkor fizetett, meg István királykor... Nekem 35 irkám vót, annyi állandó kuncsaftom vót. Mindegyiknek nyitottam egy tízkrajcáros irkát. Nagy János — mikor jött patkoltatni, beírtam. Végig dógoztunk neki. Csináltatta a kocsi javítást, lópatkolást, ekeélezést, meg mindent. István királyig nem is gondolt arra, hogy miből él az a kovács. Megvót az aratás, takarodás, cséplés, hát akkor már — mondjuk — vót amiből árult. Arra hivatkozott a parasztság, hogy mi is hitelezünk a földnek, hát akkor a kovács is hitelezzen nekünk. Ezen a címen követelte tőlünk a hitelt.

Akkor István királykor kiírtam a számlát az irkából, és elküldtem. Rendesen meghozta. De vót olyan is, ahová el kellett menni négyszer-ötször is. Vót egy öreg parasztember itten, aki csak egyszer fizetett, újévkor. Egyszer megreszkíroztam: ejnye mán, hát elküldöm István királykor a számlát neki! Jött is az öreg: Mester úr, hát még nincs újév. . . Kifizetett, de megjegyezte. Többet nem mertem zaklatni, nehogy megsértődjön, és elmenjen a másikhoz. Mert annyira féltettük a kuncsaftot: mindent megtettünk, hogy meg ne sértődjenek. Mások nyitott karral várták. Ha rosszul fizetett, ha két-háromszor utána kellett járni, csak továbbra is hiteleztünk. Reméltük, hogy majdcsak megfizet.

De egy jó vót: a megbízható iparosnak adtak hitelt a vaskereskedésbe. Űgyhogy nekünk is vót könyvünk a vaskereskedőnél, és hitelt kaptunk. Mi is István királykor fizettünk, meg újévkor. Ha nem hitelre vettük vóna, bizonyos százalékkal olcsóbban kaptuk vóna az árut, a kereskedő rászámolta a kamatot.

Ezek az állandó kuncsaftjaim vótak. Jöttek még hozzá a futók: a fuvarosok. Ezeknek jobban vót pénzük, inkább fizettek, nem kívánták, hogy fél évre hitelezzek nekik. Kinek mennél több vót a fuvarosa, annál több vót a kitartása. Meg a vidékiek: ezek a túlsó féliek is jöttek. Minden szombaton fizettem a segédeket, de vót úgy, hogy nem vót pénzem. Hetipiac lesz — mondom — majd meggyünnek. Ügy is vót. A vidéki patkoltatók mindjárt fizettek. Persze, akinek nem vót fuvaros meg vidéki — a külvégi kovácsok meg bognárok — azoknak keserves vót a kitartásuk.

Ez nagyon jó hely vót, mert a fuvarosoknak, a belvárosi fuvarosoknak, fiakereseknek közel vótam. Én nem a mezőgazdaságra, nem a pógárságra men-84