Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 3. szám - Egy öreg kovács mondja. Lejegyezte: Szilágyi Miklós
tem. Na és nagyon nagy piaca vót Földvárnak, s a túlsó féliek, amikor a híd megépült — 1928-ban — idejártak a piacra. A Soltra és a környékre valók, ezeket túlsófélieknek mondjuk. Amíg az asszonyok eladták az árujukat, addig a férfiak megpatkoltattak. Én vótam legközelebb a piachoz, idejöttek hozzám, s mivel meg vótak elégedve a munkával, másodszor is idejöttek. Ilyen kapcsolat vót a parasztokkal: rájuk vótunk utalva. De azért megint csak el kell osztanom. A külvégi iparosok annyira a parasztok társaságába jártak, ott szórakoztak, nem is tartották magukat többnek. Nem vót az a büszke iparos! Tegező viszonyba vótak ... az anyád . . .ja — így beszéltek. Nálam például az vót, hogy megadtam a tiszteletet a legkisebb parasztgyereknek is, de megköveteltem a viszont-tiszteletet. Az iparos mivoltomat nagyon tartottam. „János bátyám!” vagy „Pista bácsi!” — ilyenformán szólítottam, én meg „mester úr” vótam. Már a segédek úgy vezették be az illetőt: „így a mester úr, úgy a mester úr”. így aztán ők is így szólítottak. Nálam semmiféle vicc-forma nem vót; a munka közben a segédeknek a legkomolyabb magatartást kellett tanúsítani. Én ezt meg is követeltem. Sőt: a segédeket is „segéd úrnak” kellett titulálni. Ezért is szerettek itt a segédek nálam, mert amikor idekerültek, előtte a tanítómesterüknek „Jancsi”, „Pista” vót mindegyik, itt meg „segéd urak” lettek. Nagyon tetszett nekik, amikor azt mondtam: „János bácsi, mindjárt megy a segéd úr, megcsinálja . . Nagyon kevés pógárral tegeződtem. Iskolatárssal igen, gyerekkori baráttal igen, de egyébként nem. Valahogyan féltem attól, hogy kihasználják a tegezést. Vót itt egy állatorvos például. Leült egy társaságba, parasztok közé, elkezdtek iszogatni, utána tegező viszony lett. Másnap reggel ment az utcán az állatorvos, már az utca végén kiabálták: „Szerbusz Géza, hé, hogy vagy?” Kérkedett, hogy ő az állatorvossal tegeződik. Nem adta meg neki a kellő tiszteletet, hogy például „Szerbusz doktor úr” vagy „Szerbusz Géza bácsi”. „AZ ELISMERÉS, AZ HIÁNYOZNA, HA NEM DÓGOZNÉK” Az én számításom az vót, hogy az egyik fiam kovács legyen. De művelt kovács: érettségizett, aki tudja tartani magát. Hogy neki már ne köllött vóna kocsi alá bújni, mert neki már lett vóna tehetsége ahhoz, hogy segédeket tartson. Ügy állapodtunk meg, hogy leérettségizik, és jön haza, beszegődjük tanulónak, és folytatja a szakmát. Igen ám! Pakson érettségizett közgazdasági technikumba, és akkor lesz érvényes a a jogosítványa, ha egy évig gyakorol. Elkerült a szekszárdi járáshoz tsz-ellenőrnek. Amikor lejárt az egy év: — Fiam, gyere haza! — Köszönöm, édesapám, nem kérem ... — Hát mér? Sokkal többet keresel a szakmába! — Igen, édesapám, de sokkal több koszt köll, több ruha köll. Meg az a sok munka, nehéz munka, satöbbi. Űgyhogy megmagyarázta, hogy jobb lesz neki a tisztviselői állás, mint a kovácsmesterség, ö is szerette az állását, őt is szerették. 85
