Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 3. szám - Horváth Béla: Két bukovinai székely népballada
A lány halálát is egyetlen versszak fejezi ki. A temetést leíró rész, egyszerű megfogalmazása mellett, szinte megfoghatatlan drámaiságú, sűrítettségű. A haranghoz, mint jelhez, a népi tudatban valamilyen jelentés asszociálódik: idő, gyász, vihar, tűz stb. Az elsődleges az idő, hisz a harang volt az egyetlen időjelző eszköz. így tehát logikus és szinte tudatalatti az első sor „Harangoznak délre”. A szenvedélyes hangú átok után szinte túlzottan egyszerűen hangzik a közösség tagjának objektív tényközlése. Ezután azonban egy módosító jellegű állítás következik, még az előbbi hangnemben. A módosítás okát egyelőre a hallgató nem ismeri, tehát a két kijelentés között látszólag nincs tartalmi összefüggés. A harmadik állítás szintén önálló kijelentés, de megoldja az első kettő értelmét is. Az előbbiek részvétlen tényközlése után a temetési menet képe érzelmi állásfoglalással jelenik meg. („Aranyos kis Bözsikét...”) A jelenetet összefogó erő ez a módosító előadás, ami végsősoron a homályt, tömörséget, de a drámaiságot is szolgálja. A harang tehát balladai cselekményszálba illeszkedve nyilvánvalóan a 'temetőhöz, a temetéshez kapcsolódik. Erről azonban az előadó — szándékolt természetességgel, objektivitással — nem vesz tudomást, hanem az eredeti élmény jellegével ismeri fel a valóságos eseményt, igazítja ki önmagát. Az első két állítás ellentmondásának tehát ez az „időközi” felismerés az oka. Az előadás tömörségét szolgálja, hogy az első egységben megjelenő jelhez csak a tizedikben járul valóságos jelentés, így az előadónak a „téves” állításokon keresztül lehetősége van az ismételt átlényegítésre. Az egyszerű megfogalmazás mellett a szerkesztés módja miatt is ez az elbeszélő jellegű, színváltást kifejező versszak tűnik a „legballadaiabbnak”. Az újabb változatokban ez utóbbi részhez lírai (a lány sorsát taglaló) versszakok járulnak, amelyek azonban ezekben a variációkban megbontják a szerkezetet. Az általunk elemzett változatban a csúcsponton, a halál—temetés tényénél megszakad a cselekmény, ami nemcsak a ballada művésziségének fokát mutatja, hanem a befogadó katartikus azonosulását is elősegíti. A cselekményhez hozzáékelődik az átok-formula. Kriza Ildikó elemző monográfiájából kitűnik, hogy az erdélyi változatokban általános a csalfaságot elítélő átok. Az ország más részein gyűjtött változatokban csak az apa—anya elítélése az átok tartalma. A lány csalfaságának elítélése, mint erkölcsi tanulság, azzal állhat összefüggésben, hogy az erdélyi változatok átértelmeződtek: a fő konfliktust ebben látták. Mint azt bizonyítottuk, a tragikus konfliktus mégis megmaradt: leegyszerűsödve, de motívumaiban az elsődleges tartalom is ott van. Sőt, ha bizonyos részek, versszakok lekoptak is a felejtés során, az adott változatot, mint egészet e motívum értelmében látjuk teljesnek, az utolsó versszakot mintegy hozzáragasztottnak. Az apát, anyát, mint a közösség belső rendjét megsértő egyéneket elítélő átkot igazabbnak, a ballada belső rendjéhez igazodóbbnak érezzük. Jellemző ebből a szempontból, hogy az adatközlők a balladát „kommentálva” a mai erkölcsi állapotokat ítélték el: a lányok — úgymond — szabadosságát, a szülők felelőtlenségét. Kétségkívül ez a viszonyulás egyéb tényezők függvénye is, de állásfoglalásuk is mintha az átok szellemét sugározná. Ha a második átok (vagy inkább a tanulság) kifejezései — ügyes kislány, szerető betyár — inkább a ponyva és betyártörténetek kifejezéseihez hasonlíthatók is. 60
