Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 3. szám - Szabó László: Parasztság - hagyomány - érték
hez kapcsolódva — megmaradhasson központi helyen a paraszti táplálkozásban. Hiszen szalonna nélkül kaszára, kapára sem lett volna erő. Népmeséinkben, mondáinkban, anekdotáinkban is természetesen helyezkedik el a kukorica a többi növény társaságában. Időtlenné vált, s a népmonda hallgatója sem lepődik meg azon, hogy Mátyás király tengerit kapáltat — szőlő helyett — a büszke urakkal. Egyformán régi növénynek tűnik ez is, az is a parasztság szemében. Ma már tudjuk, ha nem is merjük kimondani, hogy a műdal, a magyarnóta is bevonult a paraszti kultúrába, részévé vált, szerves alkotóelemévé. Még idő kell (vagy kellene) ahhoz, hogy fényesebbé csiszolódjék, megrostálódjék, s így felöltse az időtlen jelleget. Még nem dőlt el végleg a sorsa, mert azóta számos más tényező határozza meg létét, keresztezte útját, s a beépülő új szervet sok minden akadályozta a hegedésben. De mennyire másképpen énekli lakodalomban, kocsmában, vonaton a parasztlegény ezt a nótát, mint az az úri világ, ahol megszületett. Kétségtelen nem ősi énekmondó stílusában, de attól nem is túlságosan különbözően. Külön önálló dallamtípus ez, különleges és sajátos előadásmóddal. S ez már a szervülés jele. Romlás ez? Nem: életképesség, megújítási szándék. Ha egy felkészült sportoló a judo összes lehetséges fogását megtanulta, sikerrel állhat ellent az őt támadónak. Csak elsöprően nagyobb erő vagy belső megrokkanás — gyengülés győzheti le. Vagy szabályon kívüli mozdulat, amelyre nem számít. A magyar parasztság belső erejét, ellenállóképességét a kapitalizmus korának főként századunkra eső évtizedei sorvasztották el. Társadalmunk korszerűtlen, egészségtelen szerkezete még a hiba nélküli szervek működését is megbénította, tökéletlenné tette funkcióját. (Nem beszélve a szabályon kívüli fogásokról, amelyek váratlanul kényszerítették földre az életért küzdőt, kötötték gúzsba mozdulatait!) A társadalom egyetemes hibái tovább rezegtek a paraszti világban, ott is a kialakult reflexekkel el nem hárítható változásokat, belső átrendeződést okoztak. Ügy tűnt, hogy e szorításban, kiéleződött belső társadalmi feszültségekkel megterhelten a hagyományos paraszti világ végleg összeroppan, felőrlődik. Nincsen ereje a beidegzett védekező mozdulatok végrehajtásához, noha ismeri azokat. Ha elfáradva, megkínozva is, a parasztság mégis kibírta ezt az időszakot anélkül, hogy gerince megroppant volna. S akkor, amikor a földosztással végre megkapta azt, amit századok óta léte alapjának tudott, amiből táplálkozott, új erőre kapott. S szükség volt az erőre, mert a hagyományos paraszti világ és kultúra nagy próbája ezután következett. Olyan „ellenféllel” kellett megküzdenie, amely csak a mesék sárkányaihoz, emberfeletti erejű hőseihez hasonlítható. Nem kar kar ellen, fogás fogás ellen, hagyományos módon indult meg a küzdelem, hanem elsöprő erővel, földöntúli módon. A hagyományos paraszti társadalomnak nem egy-egy részlete került veszélybe, hanem létének alapja: sajátos erkölcsrendje, ennek fundamentuma, a földtulajdon, s az ezen nyugvó társadalmi berendezkedése, munkarendje-ritmusa, munkatechnikája. Tömegesen váltak itt a korábbi erények, értékek, normák anakronisztikussá, s egy egész életforma minden megnyilvánulása távlattalanná. Mindenkit megérintett az összeomlás előszele. Soha még ilyen intenzitású mentőmunka nem indult, ilyen nagyszámú és ilyen felkészült hivatásos és önkéntes mentőcsapat nem kezdett munkába az értékek védelmében. Ez a mentőmunka még ma is tart, s rendkívül szükséges. Nem 5°