Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 3. szám - Szabó László: Parasztság - hagyomány - érték

közömbös azonban, hogy e kétségtelenül nagy vállalkozás során honnan és kiktől gyűjtjük az értékeket. Egy teljesen összeomlott, felépíthetetlen épületből mentjük a menthetőt, recsegő-ropogó tetők, beömlő falak alól, vagy csak egy földrengésben megrokkant, de még helyreállítható, értékes épületből ragadunk el jóhiszeműen értékeket?

Korunk sokat hangoztatott, állandóan felmerülő kérdése: beszélhetünk-e ma parasztságról? A mai parasztság csak a régiből táplálkozó maradvány, vagy olyan mindent átvészelt réteg, amelynek a fiákban is lesz folytatása?

A kérdést sokféle módon fel lehet tenni. Mi köze a parasztsághoz annak az iskolázott gépkezelőnek, aki bár földet szánt, arat, mégis egészen más módon szerzi kenyerét, mint akárcsak apja vagy anyja? A technikai forradalom, amely átalakította a földművelés munkáját, amely fizikai, kémiai ismereteket követel a hagyományos tapasztalat helyett, nem idézett-e elő végleges szakadást a paraszti kultúrán belül? Felvethető a kérdés úgy is, hogy szocialista társadalmunk szerkezetébe a szövetkezeti tulajdon alapján beilleszkedő, földműveléssel foglalkozó rétegnek a hagyományos paraszti társadalom szerkezetéhez, tagoltságához az emlékek szintjén túl mi egyéb köze van? A régi és új között éles a cezúra, amelyet kissé homályosabbá, elkentebbé csak az egyik világból a másikba közvetlenül átnyúló egyéni életek tesznek. Megint mások a paraszti kultúra tárgyi világának megváltozására hivatkoznak: a cserepet felváltó műanyag edényre, a modern bútorokra a falusi asztalos munkája helyett, a maguk szőtte testi ruhát nemhogy kiszorító, de teljesen feledtető nylon-, jerseyruhákra, a konfekció generális szabásvonalára, a tűsarkú cipőkre, vagy a farmerre. A szellemi kultúrát vizsgálók a tömegkommunikációs eszközök közvetítette információ-áradatra, a népdalt felváltó beatzenére, a fonót, bandázást helyettesítő presszóra, szombat esti bálokra. S még sorolhatnánk a kérdéseket, érveket, amelyeknek felhangja is hasonlóan változó: hol nosztalgikus, hol megrendült, hol örömteli vagy elégedett.

Miért olyan eltérőek a válaszok?

Mert a kérdést az élete egy-egy területéből kiindulva a parasztsággal kapcsolatban nem lehet felvetni. Nem elegendő még a társadalom, a gazdálkodási rendszer, a kultúra különböző területeinek összekapcsolása, együttes szemlélete sem. Tükröznek ezek az érvek a felszín alatt munkáló erőkből valamit, mégsem a teljeset, a lényegeset.

A parasztság nem foglalkozási csoport. A kapitalizmusban még csak nem is tulajdonviszonyok által meghatározott osztály, mert bennefoglaltatik a nincstelen mezőgazdasági munkás éppen úgy, mint a törpebirtokos vagy a módos paraszt. Nem is falun élők elkülönült csoportja, mert éppen a paraszti kultúra fejlesztette ki a legsajátosabb magyar települést, a mezővárost, amely valóban város, s a parasztság legmagasabbrendű kulturális alkotása. El kell vetnünk tehát a társadalmi helyzetből kiinduló érvelést, a tulajdonviszonyokat kritériumnak tekintő szemléletet, a földművelő, állattartó életmódot abszolutizáló felfogást, de még a közvetlen közeget, a falut látó-szemlélő, az életformára figyelő megoldást is. Kétségtelen, mindegyik az igazság része, de nem a „cseppben a tengert” szemlélő eljárás, a cseppek együttesen sem duzzadnak tengernyi vízzé.

51