Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 3. szám - Bencze László: A gobelin művésze

Mindezek a kérdések nem visszafele tekintve vetődnek fel az emberben: a művek megpillantása elementárisán veti fel a válasszal együtt. E gobelinek egésze, a teljes oeuvre adja a kérdést, a felelettel együtt.

Semmi értelme, hogy bogozzam a fejlődéstörténet elemeit, hogy csomónként oldjam fel a szálat, mely az első látható műtől elvezet a legfrissebbekig. Mint a teljes emberben egész élete, úgy van az utolsó műben az első is, s a közbülső mind, a fejlődés íve tehát megszakítatlan.

Ahogyan ez az életmű indul, s amivel indul, az okául szolgál egy megjegyzésnek. Más formában, más műfajban mindez elképzelhetetlen. Lehetett volna festő a művészből? Talán csak számontartott epigon az apa után. De a festői világlátás határozta meg, hogy Ferenczy Noémi gobelinképei nem zsugoríthatok a műfaj iság szűk keretébe. Képeket sző, nem szőnyeget. De ahogyan sző, ahogyan anyagában képzeli el már a gondolat testét, s ahogyan azt a szövés adta kényszer törvényeire lépteti, az elárulja a legnemesebb értelemben vett kézmű vési fegyelmet. Soha más képet el nem képzel, csak amit éppen anyagával, s annak engedékeny és tiltó törvényeivel megvalósíthat. Képzelete így az anyagot, anyaga képzeletét határozza meg s befolyásolja; innen van, hogy e szövött képek szuverén voltukkal semmi kétséget nem hagynak az emberben. Másként el nem képzelhetők. Ez törvényszerűségük, s innen, e fegyelem kötöttségéből fakad szabad szárnyalásuk, költői ihletük.

Így az sem véletlen, hova lép vissza, hogy útjához biztos startot vegyen. Az 1913-ban készült Teremtés és az 1915—16-os Menekülés Egyiptomba nem utánérzést, inspirációt és útjelzést merít a gótikus gobelinekből. Elvet és nem stílust, helyes irányt és nem modort, a képinek a szövéshez illő újrafogalmazását, és nem sémát talált ott, ahol a forrás még teljes tisztaságában kínálta e sajátos művészi alkotás lehetőségeit.

Tizenöt éves intervallum bizonyítja, hogy a startvétel biztos, az irány jó, s az út a modern kifejezés lehetőségeihez elérkező volt. A Piros korsós szőlőmunkásnő már nyomát sem mutatja a gobelinszövés ősi technikájával együtt átvett stiláris elemeknek; ez már modern kép, s egészen Ferenczy Noémi, annyira, hogy stílusa lényegében ekkorra már ki is alakult.

Mi alakította ki ezt a stílust? S miért így, ilyenül alakult ki? Valami változhatatlanról, szükségszerűről tanúskodik-e, vagy — mint annyi más esetben — stílusokat vajúdó és stílusokat affektáló korban szándék és modor, latolgatás és ügyes számítás, idegen elemek kombinatív összebékítésének eredménye-e? Ilyen kérdést általában éppen e kor művészeinél jogos feltennünk, hiszen a stílus körül Wilde óta a nézeteltérések, viták és szenvedélyek örökös összeütközése zajlott. Nem véletlenül. Amikor a művészetben a közhasznú nyelv felbomlása létrehozta az egyéni idiómák roppant sokaságát, a stílus — a megváltó, az idvezítő, a művész létét igazoló, sohanemvolt stílus —, úgy kellett, mint a falat kenyér. Stílust mindenáron, hökkentőt, különöset, a közös nyelv helyett valami jellemzően csakegyénit, az értelem világossága helyett a bárhogyan magyarázható jelképrendszert: éppen ebben a korban alig volt művész, akinek valóban lett is volna stílusa, azaz úgy tudott volna beszélni, ahogyan csak ő beszélhetett, senki más, s mégis úgy, hogy minden fül megérthette.

16