Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 3. szám - Bencze László: A gobelin művésze

E szövőszék-orgona szinte kolostori tisztaságot és egyszerűséget parancsol. Egy asztal, rajta a karcsú orsók tömege; egy nemes aranyszínű sublót, s a barnafehér csíkos csergével letakart dívány, fölötte erdélyi szőttes és tenyérnyi öreg zsebóra. Három könnyű nádszék — ezek is könnyűek, mintha szőve lennének —, halványpiros szőttes párnákkal, másra nincs is szükség e nagy és világos szobában.

ö maga, körülötte a képére teremtett környezettel, úgy áll és mozog, mint különös papnője egy nagyon egyszerű és érthető vallásnak, melynek nincs szüksége semmi rítusra, semmi homályra.

A karton a szövőszék húrrendszere mögött inspirál csak, de nem leszövésre; újabb képre. Kartonja a szálak végtelenül gazdag valőrű freskójának. A munka önmagára árulkodik, milyensége a művészre, aki festő, csak finom és tiszta fonalkák óriási klaviatúrájával fest, nem romló, és nem sötétedő anyaggal. Az árnyalatok sokaságával teremti a szőnyegfelület különös anyagát, e testes és puha tapintású képet. Már csak a felső beszegő vörös bordűrön dolgozik, s a hosszú szálú húrrendszer hátán mégis száznál több csillogó orsócska függ, barna és szőke testükön sóhajtva pendül a fény csillogása. Különös cimbalomverők, csöndes és gazdag dallamot csalnak elő, színes hangokat: Ferenczy Noémi képeit.

Vékony és törékeny alakját a fehér fal zárja körül; maga is mint teremtményei egyike, csöndes és befejezett. Mozdulatai beszélnek, keze, e szorgalmas és munkás kéz, a szellemi munkásé, mintha szavait szőné tovább a levegő osztovátáján. Nem titkokat közöl — nincsenek neki —, arról beszél csak, amiről szőnyegjei is, hogy a gondolat és annak testet öltött alakja, a kép, milyen hosszas átváltozáson megy keresztül, milyen folytonos variáció dolga, hogy a már késznek látszó terv ne megkötő mintaként, csak újabb serkentőként működjön a szálakon való végső megfogalmazáshoz.

Akár a kiállításon, itt is, ahonnan vándorlásukra elindulnak művei, naív és monumentális hatású minden. Egy halálos komolyságú gyermek halálos komolyságú játéka közben, mely nem tűr beavatkozást, zavaró momentumokat sem, legkevésbé pedig a modorrá szokott ismétlődő megoldásokat nem tűri. Ezért érzem eleven igazságnak a két jelzőt, eléje is, művei elé is.

Naiv és monumentális, annyira illik rá, mint alig másra. Mi a művészi naivitás maga? Honnan, miből fakad forrása? Mi a művészi monumentalitás lényege? Miben jelölhetjük meg sajátos jegyeit?

Mi teszi naivvá? Mi teszi monumentálissá?

Naív csak az lehet, aki nem akar naív lenni, monumentális csak az lehet, aki minden lényegeset monumentális arányúnak fog fel. Kérdezzük tehát ismét: mi a művészi naivitás lényege? Egyszerű lenni az áhítatban? Vagy csak: áhítatos lenni a mindennapival szemben? Mindig felfedezni a már látottat? El nem unni az újra való felfedezést? ízét érezni a levegőnek, a víznek, kenyérnek, a reggelek, esték tündöklésének? Megérezni a mindenséget a fűszálban, a hangyában, a csend messzeségében, s megérezni az éjszaka csillagmezejének bonyolultságában? Birtokolni a csodálkozás fogyhatatlanságát? Meglátni egy forma zárt nagyságában a rendet, a szín üdeségében a varázst? Ritmust rendezni az ismétlődőből, architektúrát a forma belső rendjéből? Makacsul csak a lényegre figyelni, elfelejtkezve a múlóról, a zavaró esetlegességről?

15