Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 3. szám - Csányi László: Fájáról napról napra

módjára is: beszélgetés közben, bor mellett, elragadta a hév, s gyakran olyasmit is mondott, aminek csak akusztikai jelentősége lehetett, hisz csodálatos elbeszélő volt, de amikor ott ült a beíratlan papíros előtt, már nem érdekelte a pillanatnyi hatás, csak az igazság érdekelte.

Mert ne felejtsük, beszélni ezüst, de írni arany.

Augusztus i. Közbejön ez és az, váratlan penzumokkal találom szemben magam, alig gondolok Féjára. A félbehagyott lapok gyűlnek asztalomon, kiformálódik-e belőlük arca?

Délelőtt beszalad Üjváry Lajos, aki Hőgyészen dolgozik a falképen, s természetesen Féjáról kezdünk beszélni. Múlt időben szólunk róla, van, de létének már csak a kórlapon van jelentősége, barátai emlékezetében egy másik igeidőbe költözött, véglegesen.

Az emlékezésben minden megtisztul, derűssé válik, emberi esendősége is. Mit szépítsük, néha egy hatásos fordulatért megkerülte az igazságot, a jókedvű társaságban egy sziporkázó fordulata gyanúba hozta a tényeket is. Azt mondja Lajos, valaki pamfletét készült írni csúfondárosságairól, de halálos betegségéről hallva, letett róla. Nem tudom, így van-e, az igazság azért nem ilyen egyszerű. Mindig úgy éreztem, azokról mond rosszat, akiket szeret. Például Tamásiról, akit jó barátnak és nagy írónak tartott. Szavai fülemben csengenek:

— Kérlek szépen, hoz elémbe egy rissz-rossz nőszemélyt s azt mondja, az unokahúgom. Mondom, Áron, Áron, hány unokahúgod van neked. No most kérlek, ez a kitűnő ember, ez a nagy művész így pusztítja magát, hát mi lesz ebből?

A magatartás esztétikai ítéletét is befolyásolta. Egyszer egy költőt, nagy költőt, a század egyik halhatatlanját dicsértem előtte. Elkomorult, nem tudom, komolyan gondolta-e ellenvéleményét.

— Olyan nagy költő nem lehet. Tudod, nem tiszta ember. Ott voltam (de ugyan hol nem volt ott?), amikor a szeretőjét temették. Csorogtak a könnyei s közben azt kiabálta, nincs még egy nőnek olyan szép feneke, mint neki volt. Hát kérlek szépen, ilyen ember.

Nem tudom, így történt-e, s abban sem vagyok biztos, hogy valóban így ítélt-e, vagy csak nem tudott ellenállni a pillanat sugallatának.

Egy másik emlék. Szekszárdon nálunk találkozott hajdani tanártársával, akivel együtt voltak Eötvös-kollégisták, s Szabó Dezsőnél is egymásnak adták a titkári tisztet. Az egykori társ fiatal korában tudós becsvágyakat melengetett, s fölkészültségét, szellemi frisseségét tekintve valóban a legjobbak között lett volna a helye. De aztán belesüppedt a vidéki életbe, s bár haláláig élt benne az ófrancia irodalom iránti nosztalgia, tudományos terveit föladta, s a Roland-ének rejtélyei helyett inkább a halászlé főzésének titkai érdekelték, s a bor, melynek állhatatos tisztelője volt. Sokat tanultam tőle, de arra is példa volt számomra, hogy aki belesüpped a vidéki élet középszerűségébe, elveszett ember.

Találkozásuk, évtizedek múltán, megható volt. Aztán a régi barát — Istenem, ez is milyen vidékies! — diáktörténetekkel hozakodott elő, tanárcsúfoló tréfákkal, a kollégiumi élet epizódjaival, melyek az évtizedek során szinte kozmikus távlatot kaptak emlékezetében.

8