Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 3. szám - Csányi László: Fájáról napról napra
— Most is előttem van Géza, amikor megsértett valaki (nevet is mondott), s te előrántottad a revolvered, amit abban az időben mindig magadnál hordtál. Le akartad lőni. Féját szemmel láthatóan zavarta az emlékezés, a revolverepizódról pedig végképp nem akart tudni. Elnyúlt a karosszékben, s ebben a félig fekvő helyzetben, kinyújtott hosszú lábaival, szinte valószínűtlennek tűnt. A régi barát szavait úgy hallgatta, mint egy idegen történetet, amit udvariasan meghallgat, de semmi köze hozzá. Gondolatai másutt jártak. Aztán fölemelkedett és ezt mondta: — Miért erre emlékezel, miért nem arra, amit elválásunk percében mondtál, amikor utoljára kezet ráztunk? Mit ígértél akkor? Tudományos munkát, közös jövőt. Hát mi lett belőle? Elhallgatott, hosszan nézett maga elé. Augusztus 2. Mégis csak ez volt rá jellemző, az értékek féltése és mentése, s mindenkiben azt kereste, mit mulasztott el. A legnagyobbakban is, például Aranyban. Érvei nem voltak mindig meggyőzők, de a veszteség feletti fájdalma igaz és őszinte. Aranyban azt fájlalta, hogy nem volt bátorsága élni, kikerülte az életet és az ihletet adó élményt. Pedig lett volna alkalma rá, s szenvedélyes hévvel magyarázta Tisza Domokos anyja iránt érzett vonzalmát, vagy Wohl Jankához fűződő kapcsolatát. De azért ezek csak feltevések voltak, a képzelet játékai. Mikor ezt mondtam neki, szinte lecsapott: — Ott voltam a Lantos könyvaukcióján, ahol a titkos Arany-levelezést bocsátották áruba. Voinovich — és égnek emelte karját — elragadta őket s később megsemmisítette valamennyit, mert nem akarta, hogy kompromittálják Aranyt. A tény igaz, de most már soha nem tudjuk meg, mi volt azokban a levelekben, ha ugyan valóban levelek voltak, s nem holmi ártatlan följegyzések. Épp Arannyal kapcsolatban mesélte Illyés Gyula, hogy banktisztviselő korában az irattárban sok okmánnyal találkozott, amelyen ott volt Arany aláírása. Senki nem törődött vele, el is kallódtak, ami azért egy aláírás esetében is kár. S lehet, hogy azok a Voinovich-féle Arany-iratok is ilyenek voltak, s csak a sosem nyugvó képzelet szőtt köréjük sejtelmeket. Augusztus 4. Egy napra elszaladunk a gyerekekkel a Balatonhoz, nekem is jót tesz néhány óra, amikor nincs előttem papír vagy a kezemben könyv. Eszter lányom kérdezi, mi van Géza bácsival, s egyszerre róla kezdünk beszélni, derűs történetek kergetik egymást, s szorongva érzem, hogy alakja már a legendába nőtt. Én is belemegyek a játékba, s Eszter halvány emlékeire eljátszom, amikor Tamásiról beszélt; földobom karjaimat s igyekszem utánozni a hangját: Áron, Áron, hány unokahúgod van neked? Már a legendák szövevényében élünk. Nem tudom, hogy a gyerekek 15—20 év múlva mit olvasnak Fájától, s lelkesíti-e őket a leírt szó, de a legenda akkor is élővé teszi felejthetetlen alakját. Számunkra most, ezen az autóúton lép át a rejtélyes jövendőbe, s akárhogyan is alakul majd művei sorsa, vonzó egyéniségéből mindig megmarad valami. Ne feledjük, a halhatatlanságnak sok arca van. Csak az formátlan és felismerhetetlen, ami a pusztulásnak vettetett, a közönyösen hömpölygő időnek. 9
