Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 3. szám - Csányi László: Fájáról napról napra

rendszerint szomjasan — azzal toppant be: „Micsoda remek emberekkel találkoztam! Kérlek szépen, hát ez valami nagyszerű. Csodálatos nép ez”

A Sarjadás lapjain, sokat megörökített közülük. De azért olyanok is akadtak, akik nehezményezték szókimondását vagy éppen tolla élességét. Panaszkodott, hogy egyik, másik novellahőse perrel fenyegette, önérzetesen mentegetőzött: „Ilyen a valóság. Azt akartam, nézzenek szembe magukkal. Mit tehettem volna egyebet? Én csak a valóságot tudom írni.”

Ezt a valóságlátást vetítette vissza a történelembe is. Nem biztos, hogy történeti alakjai hitelesek, de nem könnyelműség-e a múlttal kapcsolatban szenvtelen hitelességről beszélni, amikor ítéletünket alapvetően befolyásolja kultúránk, indulatunk? Megvetette a sémákat, a történelmet élettel telítette, igazságosztó szenvedélyét a múltra is kiterjesztette. Görgeyje a legjobb példa erre. Sokat beszélt erről, még jóval azelőtt, hogy megírásába fogott. Amikor elolvastam a könyvet, csodálkozva láttam, hogy mennyi mindent mellőzött, ami a beszélgetés hevében fontosságot kapott, például Görgey magánélete, melynek minden riasztó részletét is kikutatta. De ezekben a platoni dialógusokban már csak az ember volt fontos, aki a történelem szélfúvásába került s állja a vihart, a bukás után is. Később egy rövid műhelytanulmányt írt a könyvről, s csak sajnálni lehet, hogy nem lett belőle önálló mű, ahol egy könyv keletkezése ürügyén elmondhatta volna kutató módszerét, szerteágazó érdeklődésének útjait, olvasmányait, melyek új és új indításokat adtak.

Egyszer azért zavarba hoztam. Az emigráns emlékiratokról beszélgettünk, s megemlítettem Tanárky nevét. Fölkapta a fejét.

— Tudom, ki volt, persze, szerelmes volt a Pulszkynéba, de hol lehet ezt olvasni? Ügy tudom, kéziratban maradt az egész-A könyv azokban a hetekben jelent meg, elkerülte a figyelmét. Bosszankodott, nem értette, miként történhetett.

Július 29. A boldog embertől szóló tanulmány alatt az évszám: 1974. Régen olvastam a könyvet, de úgy él bennem, mint Móricz egyik csúcsteljesítménye, s igaza van Fájának, mégis csak ez indította el a népi írókat. Szép a tanulmány, érzékletesen bontja ki Joó György történetének jelentőségét, s benne ismeri fel azt a modellt, ami végtére a népi írók előtt lebegett. Néha határozottabb körvonalakkal rajzolták, máskor talán líraibban, amilyen Szabó Pál Góz Jóskája, mindegy, de minden népi író Joó György alakja mögül lépett elő.

Móriczot nagyon szerette, könyvet is írt róla. Gyakran idézte emlékét, s ilyenkor félretette szokott malíciáját, szavából a tisztelet szólt, a feltétlen hűség. De a Janka-kérdésen mindig fönnakadt, s ilyenkor nem a természetes erotikus érdeklődés szólt belőle, inkább valami sajnálkozás: Zsiga bácsinak ez volt meghatározó élménye, minden nőalakjában Janka kísért, mert tulajdonképpen nem ismert más nőt. Erről sokat beszélt, szenvedélyesen, néha az volt az érzésem, el is túlozza, mert a kelleténél többet olvasta Freudot.

A boldog ember tanulmány némileg korrigálja élőszóval elmondott ítéletét. „A boldog emberben hiába keressük a Janka-szövevényt” — olvasom, de azt hiszem, másutt is, mert a Móricz-életmű panorámája sokkal tarkább, semhogy egyetlen élmény variációjának lehetne felfogni. De ez jellemző Féja alkotás-7