Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 2. szám - Virág F. Éva: Nem lesz több boszorkány
hegyre, ahol majdnem mindenki szegről-végről az M. famíliához tartozik. At ura jó ember volt, dolgos. Az első világháború utolsó évében esett el. Egy esztendőre rá, tífuszban meghalt nyolcéves kisfia. Azóta egymagában él, rendszeres segélyt kap, de műveli a kertet, szőlőt. Amit tud, elad a termésből, így él. Maga jár el kenyérért, tejért, ő vágja a tüzelőnek valót, ha valamit javítani kell, azt is elvégzi. Az egykori kisbíró — most a tanácsi kirendeltség hivatalsegédje — szerint a bajok még Éva néni fiatal korában kezdődtek, veszteségei után. Mert az asszonyok, ha özvegyen, gyerek nélkül maradnak, a szokás szerint sírnak, gyászolnak — aztán vagy elemészti őket a nagy bánat, vagy hazaköltöznek a szülői házba, esetleg új párt keresnek. M. J-né nem fogadta el a családi gyámolítást, új férfinél sem keresett támaszt. Konokul egyedül élt, magányosan is elvégezte az összes munkát, a férfinak valót is. Vajon miért? Valakiben felsejlett a válasz: mert az ördöggel cimborái. A pusztáról, a cselédlakás közösségéből P-be került asszonynak szokása volt, hogy ha valaki az utcában megbetegedett, főzött valami alkalmas ételt, vagy gyümölcsöt szedett, és elvitte az ágyat nyomónak. Kapóra jött, amikor valaki a meggyleves elfogyasztása után rosszabbul lett: futótűzként terjedt a hír, M. J-né megrontotta. * * * Kísértetiesen ismétlődő kép: ház mögé ragasztott nagy lakókonyha, magas állványon televízió, a fal mellett fekhelyek. A konokul elfordított tekintetek műsor híján a sötét képernyőt nézik. Most is ugyanazt hallom, amit annak idején a paksi bíró: nem tudok semmiről, nem emlékszem semmire. Próbálhatom így is, úgy is: ki nem utasítanak, de megszólalni nem hajlandók. Az egyik asszony a kapuban meggondolja magát, és utánam szól: „Tudja, ez magánügy.. Azért azt nem mondhatom, hogy a kitaszítottság nyom nélkül hagyta Éva nénit. Még ha valaki eleve zárkózott természetű, visszahúzódó is, évtizedeken keresztül nem lehet elviselni a magányt. Hátha még arra gondol, hogy mi lesz a sorsa, ha egyszer ágynak dől, vagy ha nem lesz ereje a maga ellátására. Különös szerencse, hogy mindezzel eddig nem kellett szembenéznie, hatalma maradt önmaga és körülményei felett, abban a korban, amikor mások már visszavonulnak az idős kor kiváltságai közé. Hanem — lassan árulkodó mondatok csúsznak a többi közé. Hogy a varrógépet nem tudja használni, mert amíg a boltban járt, valaki elszakította a szíját. Hogy nem tud az idén kacsákat tömni, mert az ólnak bedöntötték a tetejét. Meg is mutatja háza táját: persze, az öregség, a nyűttség volt a tettes, nem a boszorkányüldözők. Van egy sérelme, amit mindennél jobban fájlal: örökölt volna egy házat valahol az utcában. Az örökhagyó eltartási szerződést kötött egy családdal, majd 66
