Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 1. szám - Csányi László: Illyés Gyula prózája
kapuját. Illyés a huszas évek Párizsának fortyogó, manifesztumokban gondolkozó irodalmában is a szintézist kereste, mely egybeötvöz ezer éves hagyományt és modernséget, de úgy, hogy az otthoni feladatokat szolgálhassa. Nem eszményt keresett a „második nyelvben”, hanem eszközt, a nyelv készségét, mely a kifejezés pontosságához vezet, amit később így fogalmazott meg: „Lehet az ember születésitől fogva egyszerű. De legmegbízhatóbban — s furamód: leghitelesebben — az az író, az az ember egyszerű, aki a bonyolultságok tudatában az.” A kor törekvései azonban az ellenkező oldalról közelítették meg a stílust. Ellenpéldák Közvetlen francia példái is, amelyek jelenlétét korai szürrealista verseiben fel lehet fedezni. Tzara, akit halálakor szép esszében gyászolt meg, már meghirdette a dadaizmust, ami a legbrutálisabb szakítást jelentette a múlt értékeivel, s a kortárs-Európa ekkor fedezi fel Lautréamont-t, akit később Illyés is szívesen fordított, s aki mintegy előre vetítve a „szürrealista szépséget”, ilyen szentenciákat írt: „Olyan szép, mint egy varrógép és egy esernyő véletlen találkozása a műtőasztalon.” Alkalmi divatok jellemzik ezeket az évtizedeket, amikor a kiábrándult irodalom egy soha nem látott szépség reményében keres vigaszt, s a klasszikus rend is rejtelmes homályba burkolózik, mint a kései Rilke vagy Stefan George verseiben, s a nagy prózai vállalkozásokat, mint Du Gard Thibault-ját az érzékeny Szerb Antal is fárasztó és elkésett jelenségnek érzi. A stíluskeresés a hazai prózára is jellemző, s már a századforduló nemzedéke észrevette, hogy Ady stiláris forradalmának csak lírai érvénye volt. De egyelőre tévutakon bolygott, s a tudatos stílustörekvések legföljebb egyéni eredményeket hoztak, s ma már, a,z Illyés-próza eredményeiből visszatekintve, ezek is vitathatók. Az iskolateremtő szándékot legszembetűnőbben három életmű mutatja: Szomory Dezsőé, Füst Miláné és Márai Sándoré. (Krúdyt nem számítom ide, egyszeri jelenség volt, aki végtére az irodalmon kívül élt, a kortársak nem hatottak rá, teljesítményeiket alig ismerte.) Szomory példája és. félreértése a legfeltűnőbb: nemcsak a stílus szerepét értette félre, a nyelv funkcióját is. Wagner példája után indult, s úgy képzelte, csupán technikai kérdésről van szó: a zenekarba beültetünk még néhány rézfúvóst. Ez a félreértés íratott vele ilyen mondatokat: „A lényeg az, hogy egy bús napon Horebné itt maradt művésze nélkül, aki ment, — művész hazája a nagy világ! Elveszteni egy szeretőt, az fáj, ez tudva van. De elveszteni, ha még művész is hozzá, elhódító! Chopinszerű! lélekzetelállító!” Ez a szeceszszióban fogant modorosság mindenekelőtt nem szép, jóllehet mást sem akart, s ennek érdekében áldozott föl jellemábrázolást, lélekrajzot, cselekményt, mindent. Wagnertől is olyan messze van, mint a hősi kürtöktől a csimpolya: a nyelv funkciója az ábrázolás, nem pedig egy másik kifejezési forma utánzása. Így válik Szomory önmaga paródiájává, s minél hatásosabb akar lenni, annál nevetségesebb. 14
