Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 1. szám - Csányi László: Illyés Gyula prózája

Idézett Illyés-példánkban a mondatrészek hibátlan rendje tette egyre teljesebbé a fogalmat, hogy a végén az ítéletet is kimondva zárja egységbe. A Szomory-példa arra figyelmeztet, hogy a szavak önmagukban, egymáshoz való szerves kapcsolatuk nélkül céltalanul lebegnek, s hiába dob egymás mögé három jelzőt is (elhódító, Chopinszerű, lélekzetelállító), egyik sem mond többet a másiknál. Még a várt zenei hatás is elmarad, mert minden csak szó, szó, erőszak az értelmen és a nyelven.

Már a fiatal Illyés tudta, amit Szomory nem tanult meg: a fogalmi pontosságnak és a zenei hatásnak együtt, egymást kiegészítve kell megjelennie, nem választhatók szét, nincs külön, önmagukban vett értékük. Füst Milán nagy gonddal formált stílusa is ezért válik körmönfonttá és itt bukik el: Szomory szecessziós példája nyomán zenei hatásra törekszik, még külön elméletet is gyártva meddő kísérleteinek. Az eredmény inkább parodisztikus: Szomory is, Füst is a vélt zenei hatás kedvéért kénytelen henye kötőszókkal, üres jelzőkkel kitölteni mondatait, nem egyszer a szerkezetet is fölborítva. A félreértés nyilvánvaló: a hanghatásnak nincs önálló funkciója, csak a mentális elemmel együtt, annak mintegy zenei kiegészítéseként érvényesülhet.

A kortárs-próza európai példáiban is kísért ez. A legjelentősebbet iktatom ide, Thomas Mannt, egyetlen mondat erejéig, a Felix Krullból: „Welch eine glückliche Einrichtung ist nicht auch das Schaufenster, und dass Laden,, Bazare, Handelssalons, dass die Verkaufsstätten und Stapelplätze des Luxus ihre Schätze nicht engherzig im Innern bergen, sondern sie breit und reichlich, in erschöpfender Auswahl nach aussen werfen, hinter prächtigen Glasscheiben auslegen und glänzend anbieten.” Mann ábrázolókészségét állandóan a mindent elnyelni akaró szóbőség veszélyezteti, mintha nem bíznék saját erejében, vagy az olvasó képzeletében, mindent pontosan megfogalmaz, nem egyszer túl is magyaráz. A Schaufenster (kirakat) öt birtokot kap, tökéletesen kimerítve a fogalmat, majd ugyanilyen bőséggel szórja az igéket: a kirakatok kitárják, a tündöklő üveg mögött közszemlére teszik, kínálják kincseiket. Teljesebb lesz így az ábrázolás? — néha épp a felesleges határán mozgó szóbőség teszi kétségessé, azoknál pedig mindent elnyel, akik Mann külsőségeiből indultak ki, mint a két háború között oly divatos Márai Sándor.

Egyformán hatott rá Mann és Krúdy (akiről regényt is írt), s ugyanúgy érezte, mint Szomory és Füst, hogy a magyar prózának meg kell újulnia. De míg azok megrekedtek a szecessziónál, Márai Mann Európa-érvényű példáján indult cl. Csak épp erővel nem bírta, s rendszerint abba a hibába esik, amit Mann legtöbbször el tudott kerülni, a pontatlan bőbeszédűségbe, s ma már mondatról mondatra kimutatható keresettsége, a szerep kényszere, aminek szükségszerűen modorosságba kellett váltania. Mert nem előre mutat, hanem önmagára, eszménye sajátja csupán, s nem egy nemzeté. Vele született, vele hal?

Egy megjegyzést azonban fontosnak kell tartanunk. Három kiszemelt szerzőnk egyformán arra figyelmeztet, hogy a stílus kérdését nem az írói szándék vetette fel, Aert két nemzedék is szemben találta vele magát. De azt is mutatja, hogy minden olyan törekvés, mely kívülről közeledett a stílus kérdéséhez, s csak a nyelv külsőségeit látta meg, nem vezethetett eredményre. Múló jelenség volt; Szomorynál a Wagner-láz váltotta ki, Füstnél egy elképzelt stíluseszmény, Móráinál a túlhangsúlyozott polgár-szerep. Ami időben köztük van,