Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 1. szám - Csányi László: Illyés Gyula prózája

dinamizmusa, amit maga Illyés fogalmazott meg nekünk, tanácsként és szabályként: „Nem jut be a művészet területére az az írásmű, amelynek mondataiban nincs mozgás.” Ez a mozgás már ebben a korai kritikában is egyenesen fölfelé visz: a mondat első felében Cocteau tolla alatt a vonalak és verssorok dalolnak (chantent), de ez a zengés a mondat második felében pontosabb hangsúlyt kap: pénétre d’una fa$on discrete tous, s ez a „minden” a következő mondat elején bomlik ki teljesen: le grotesque et le douloureux, hogy végül egy mellékmondat kimondja az ítéletet is, „étrangement harmonique”. Fontosnak vélem: a nyelvtani szabályok szerint ez a két szó akár a mondat elejére is kerülhetne, vagy elvegyülhetne a mondatrészek között, d e jelentőségét épp az adja meg, hogy a gondolatsor — tehát nemcsak a mondat! — végén áll, logikailag is lezárja azt, s ugyanakkor nagyobb nyomatékot ad a már elmondottaknak. Az igék is lépésről lépésre erősödnek: a chanter még az általánosban mozog, a pénétrer, amit egyformán lehet használni behatolni, átjárni, mélyrehatni, sőt belátni értelemben, a következő fokozat, hogy aztán az) étrangement harmonique jelzővel a saisir (megfog, megragad, meglep, felfog) mutasson vissza a clarté szóra.

Ez a tiszta, szabatos mondatszerkesztés, mely kerüli a mesterkélt irodalmiságot, szépprózánk történetében ritka, s a fiatal Illyés épp költőinknél találhatott rá példát, talán mindenekelőtt Petőfinél. De más forrásból is táplálkozott. A párizsi tanulóévekre, úgy gondolom, hatott Pascal, s elsősorban Jules Renard, ez a szokatlan és szerény kísérletező, aki épp a századforduló hangzavarában mutatott példát a cicomátlan, csak a lényegre szorítkozó egyszerűségre. Fogékony fiatal író számára nincs jobb iskola Renard-nál: egész életműve egyetlen stílusgyakorlat, mely a sokat emlegetett latin világosságot egyesíti egy éles szemű, folyton figyelő, s csak a lényeget méltányoló író puritánságával. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ide ne írjam egy mondatát, az Illyésidézet ráfelelő soraként: „II faut qu’une phrase sóit si claire, qu’elle fasse plaisir au premier coup, et, pourtant, qu’on la relise a cause du plaisir qu’elle a fait, — amit körülbelül így lehet visszaadni: A mondatnak oly világosnak kell lennie, hogy az első pillanat öröme újra olvastassa velünk azt, ami kiváltotta örömünket.

Ha két, véletlenül választott idézetünket egybevetjük, a rokonság szembetűnő. Renard-nál ugyanúgy felfedezhetjük a tudatos fokozást, a mondatelemek mozgatását, amit a szóismétlések ritmikája is elősegít: qu’elle fasse — qu’elle a fait, vagy a plaisir szó kettőzése. Szemünk előtt újítja meg a szavak értelmét és bonthatatlan kapcsoltát, hogy a mondat végéről visszatekintve együtt ragyogtasson mindent, a maga teljességében. Nem stílusutánzásról van szó, amire korunk jócskán adott példát, hanem a látásmód rokonságáról, mely a dolgok mélyére hatol, hogy titkait fürkéssze ki. De ez a rokonság sem alkalmi, mert egy másik, sokkal távolabbi rokonságról sem feledkezhetünk meg. A középkori magyar gondolkodásmódot az egyházi latin hajlította Európához, majd a francia jövevények és a Párizsban tanuló magyar diákok latin—francia gyakorlata nyitott utat az irodalomhoz. Első tájékozódásunk a franciáknak szólt: Szent István Cluny apátjával, Odilóval váltott leveleket, s Párizs rövid idő alatt a paradisus scientiarum lett számunkra, mely minden nemzedék előtt kitárta