Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 1. szám - Csányi László: Illyés Gyula prózája
CSÁNYI LÁSZLÓ: Illyés Gyula prózája Már Ricdl észrevette, hogy a próza, nálunk is, mint másutt, „lassabban fejlődik a költészetnél”, s tegyük hozzá, ez a fejlődés sem egyenletes, mert kordivat éppúgy meghatározza, mint az egyéni ízlés. Báróczy ma már alig olvasható prózáját úgy ünnepelte egy nemzedék, mint a stílus csúcsteljesítményét, melyen — mint Kazinczy lelkesedett — „annyi báj, annyi kellcm, anynv{ csín és kecs ömlött el”. A mai olvasó ebből mit sem érez, s ha egyes eredményei bele is ivódtak az élő nyelvbe, elsősorban a mondatszerkesztés francia világossága; végtére minden nemzedéknek, minden írónak ki kellett alakítania saját stílusát. Arany „faízűnek” nevezte a maga prózáját, amiről mi azért másként vélekedünk, Péterfy Eötvössel kapcsolatban „az elméleti belátás és a költői hév” szerencsés találkozását dicsérte, stílusteremtő hatása azonban csak Jókainak volt, akinek napja a múlt század második felét beragyogta. Talán az volt a titka, hogy a maga szeretetreméltó közvetlenségével egyesíteni tudta az elődök minden nyelvi leleményét, Dugonics kedélyes provincializmusát, Kazinczy „fentebb stíljét”, amit a nyelv ideájában vélt megtalálni, s mindenekelőtt a nemesi udvarházak latinnal átitatott adomázó idiómáját. Ha világirodalmi társait keressük: Dumas-nál föltétlenül jobb, Victor Hugót — — sajnos — alig éri el, de ennél is fontosabb, hogy Európa már régen új isteneknek áldoz: 1850-ben halt meg Balzac, 1852-ben Gogol, ugyanebben az évben jelent meg Turgenyev könyve, az Egy vadász följegyzései, 1857 pedig a Fleurs du mal és a Madame Bovary éve. Közöttük Jókai elkésett jelenség, ahogy az öreg Victor Hugo is az, pedig vele nem is zárul le a korszak. Mikszáth egyenes ági leszármazottja, akit csak a félreértés állíthatott a kritikai realizmus élére. Stílusa, ahogy Jókaié is, a beszélt nyelvhez közelít, a bécsi beamtervilág germanizmusaival együtt, ami új benne, bátortalan realizmusa, de a fölismert valóság, az „apró gentry” és a „tekintetes vármegye” világa megszépül tolla alatt. Ha Móricz tanult tőle — mert tanult —, a beszélt nyelv természetességét tanulta meg, ám a fiatal Móriczot nem foglalkoztatták elméleti kérdések, egyetlen becsvágy fűtötte, újra teremteni a világot, roppant körképen ábrázolni korát. Azt hiszem, nem véletlen, hanem hajlama sodorta az európai naturalizmus közelébe, bár rögtön túl is lépett rajta, ahogy Ady sem
