Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 2. szám - Csányi László: Bevezetés Fülep Lajos pályakezdéséhez

Péterfy számára Európa az értékek átélt valósága. Azzal is, hogy a megértés fegyvere és feladata, éppen ezért az alkotást is az ismeret élménye diktálja, de az ismeretnek végig kell járnia a teremtő gondolat útját, hogy új szintézis jöjjön létre.

Az erőszakos halál ugyan idő előtt lezárta életét, mégis úgy érezzük, művészi tudatossággal komponálta meg, amit talán Goethe példája is segített. A zenéből indult ki, a pályakezdő Péterfy zenekritikusként „a zene bensőséges formájában”, a „szubjektív bensőség szférájában” — Hegel szavai ezek — keres választ a valóságra, hogy ebből az irracionális szervezettségből, a hang érzelmi és érzéki valóságából jusson el ahhoz a harmónia mundihoz, amelyben egész Európa visszhangzik. Valójában ő az egyetlen, aki egyszerre érzi és tudja Európa látványát; a századvég Hamletjeként áll a maga alkotta Helsingőr ormán, kiábrándultán, a mindent tudás alázatával és bűntudatával. Iróniának tűnik, de

— a szó igazi értelmében halálos komolyan vette — a végén már csak egy toboz szeretett volna lenni Itáliában, egy pineán. „Egy kis idő, s győzni fog a démon felett a jó génius” — bíztatta magát is a Zichy-kép láttán, de akinek kutató tekintete mindenen áthatolt, úgy érezte, egyre kevesebb oka van a reményre.

Non vi si pensa quanto sangue costa, nem tudja senki, mennyi vérbe került

— kedves Dán tej a sorai őt is jellemzik, hisz a kortársak csak a távoli csillagról érkező fényjeleket fogták fel, ő maga rejtőzve és rejtve élt, gondolatai bástyái mögött, Nietzschére emlékeztető magányban. A hasonlat nem önkényes; a zene szelleméből indult ki, s élete végén visszakanyarodott a görögséghez, de — s ez a kor immanens tragédiája —, a nap már leáldozóban van, s az éltető forrásban Léthe vize buzog.

Péterfy Janus-arca: az életmű teljessége, az önmagába visszatérő gondolat egysége és szépsége, s mellette képzelgésünk vádja az elveszített lehetőségek miatt.

Halálának éve 1899; egy öntelt század búcsúzott vele, mely úgy vélte, megtalálta a bölcsek kövét, a Welträtselt, ahogy Häckel nevezte, de a világ valódi rejtélye valahol máshol volt, a feltörő harmadik rend igazában, amely a filozófiát az égből valóban lehozta a földre, s magyarázat helyett a cselekvést választotta.

Ez az a pillanat, amikor Európa válaszút elé kerül: a régi eszmények bálványai ledőltek, s nem véletlen, hogy Nietzsche minden érték átértékelését sürgeti, de a szépség új formái inkább csak lehetőségként villannak föl. A legnagyobbak sem érzik befejezettnek munkájukat; a szimbolizmus közbülső állomás két ismeretlen között, az impresszionistákat új utakra csábítja saját hódításuk, a preraffaeliták szépségkultusza légüres térben áldoz annak, ami eljövendő, a szecesszió már születésekor múló divatnak bizonyul. Közben a klasszicizmus utolsó fáklyái is kihúnytak, Keller vagy Tolsztoj, ahogy az ifjú Thomas Mann is a Buddenbrocks-al, a letűnt világ szintézisét keresi, mert már itt van az új, s ha bizonytalanul mutat is a jövőbe, abban nem kételkedik, hogy a jövőbe mutat. Most kezd hatni Stirner könyve, a Der Einzige und sien Eigentum, ami fontos épületeleme a Nietzsche-i világnak, 1889-ben jelenik meg Bergson munkája, az

23