Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 2. szám - Csányi László: Bevezetés Fülep Lajos pályakezdéséhez

Idő és szabadság, 1901 pedig Freud indulása a mindennapi élet pszichopatológiájával. Nietzsche az erő, Tolsztoj a jóság, Ruskin a szépség vallását hirdeti, véli a kortárs francia Bourdeau, de ez így nagyon egyszerűen hangzik, s nem is tudunk mit kezdeni vele.

Nálunk a helyzet valószínűleg súlyosabb, mint Európában másutt. A legjobbak, ahogy Vajda is, érzik, hogy minden elavult, ám a ferencjózsefi kor egyelőre önmagát áltatja, a király, 1849 hóhéra, a „gáláns uralkodó”, „Európa gavallérja” szerepében pózol, s a monarchikus bürokrácia biztosítja a hivatali előmenetelt, de a mélyben roppant erők morajlanak, amiket a háború kényszerűsége sem fog feloldani. A gyökerek mélyre nyúlnak, valójában Metternich évtizedeinek biedermeier életérzéséig, amit a monarchia mindvégig igyekezett igazolni: a „Länderkonglomerat” lakályossá teszi jelentéktelenségét, megbízhatóvá esetlegességét, csak épp azzal nem számol, hogy a világban már régen új erők munkálnak, s az 1849-es gyilkosságokra akkor sem épülhet egy államforma, ha akad nemzedék, amely elfelejti. Az események kettős vonulata: Hegel Nach der Kulturja. az európai eszmények felbomlása, s az itthoni kiábrándultság, amely vidékies dekadenciába menekül, húzatja a cigánnyal, s hazafias frázisokkal vígasztallá magát, ahogy Babits regényéből, a Halálfiai-ból tudiuk.

Az értékek devalválódnak, ez valóban a Hintáss Gyulák évadja. Jelképnek is felfogható: amikor 1893-ban a magyar tanárok egy csoportját görögországi tanulmányútra viszik, éooen Péterfy, a nagy utazó, s a legkülönb görög tudós nincs köztük, mintegy példázva a kor tökéletes érdektelenségét. Csiky Sisyphusa a halálba táncoló uralkodó osztály jelképe, s a nemesi életmód még Móricz regényeiben is visszajár, kétségbeesett kísérteiként, pedig már régen megváltozott minden, de a tehetetlenségi erő fenntartja a látszatot, s az „apró gentry” sírva vigadva várja, hogy legördüljön a függöny.

Ez az a pillanat, amikor meg kell szólalnia a szabadító szónak.

A divat Kis József felé hajlik, aki néha valóban érzékenyen reagál a megváltozott viszonyokra, de végtére mégis csak Arany-epigon, aki maga is tudja, hogy a Simon Judit fényétől kapja ragyogását. A megfogalmazással azonban óvatosnak kell lennünk, tulajdonképpen minden költő felel a kornak, azok is, akik azóta kiestek az irodalmi tudatból, mint Czóbel Minka, Rudnyánszky Gyula, Makai Emil, vagy a valamennyi fölött álló Vargha Gyula. De éppen csak tudomásul veszik a kort, anélkül, hogy részük lenne a változásban.

A hang már mutál, de a költői attitűd a múltban gyökerezik, s innen van az, hogy a versek édeskések, a biedermeier rezignált mélabúja lebeg fölöttük, mint Czóbel Minka versében, ahol a férfi, „egy Kain utód, a Baudelaire fajtájából”, hiába vall szerelmet, mert a lány valami mást érez, s szava mindörökre hamisan cseng: „összefűz egy örök, lángoló szerelem, Mert lelkednek lelkét; álmodat szeretem!” Kis József néz legmesszebbre, s a Legendák a nagyapámról, ami kétségtelenül legjobb könyve, előszavában már a Nobel-díjjal kacérkodik, de ez a költészet, ahogy kortársaié is, Európa vidékén termett, s tulajdonképpen nem is készít elő semmit, mert magáért van magának valóan, s legföljebb jelzi, hogy előbb-utóbb felhangzanak az új időknek új dalai.

24